Prológus

"Sose becsüljétek alá a végzet hatalmát, mert amikor a legkevésbé várjuk, a legapróbb dolog beindít egy láncreakciót, ami megváltoztatja az életünket."

Az eső ömlött, mintha dézsából öntenék. Nagy cseppek ezrei koppantak a betonon, hogy végül kisebb-nagyobb tócsákba tömörüljenek. Az éj sötét lepelbe burkolta a tájat. Az emberek már otthonaikba pihentek, hisz eléggé későre járt már. Egyikőjük sem figyelt fel a kinti égi háborúra. Néhányan, akik mégis meghallották a vihart azok sem szenteltek különösebb figyelmet neki, hisz már sokszor látták/hallották. Nem is sejtették, hogy ez nem olyan, mint a többi. Ez nem csupán egy egyszerű vihar volt. Ez egy jel… Egy jel, mely a gonosz közeledtét jelezte! A természet mindig igyekszik valahogy az emberek tudatára hozni, hogy veszély leselkedik rájuk. De ezt a tudatlan, hitetlen, naiv lények nem vették észre. Hogy is tehették volna? Hisz annyira elvakultak lettek mára, hogy azt képzelik, nem létezik semmi, ami hatalmasabb lenne náluk. Hogy a vámpírok, vérfarkasok, s egyéb sötét teremtmények mind csupán kitalációk. Pedig minden történetnek van valóság alapjuk. Az a néhány kivétel, aki mégis tudta az igazat, minden erejét, idejét a harcnak szentelte, hogy megvédje az ártatlanokat.

De vannak olyan lények, melyek ellen semmi esélyük sincs. Akkora hatalommal rendelkeznek, hogy nincs olyan fegyver a tulajdonukban még, ami hatásos lehetne ellenük. S most pont egy ilyen gonosz járt a környéken, áldozatára lesve. Erősen tombolt a vihar, a fák ágai meghajlottak a szél akarata előtt. A nagy cseppek szinte átláthatatlan függönyt képeztek.
Itt van! – kiáltotta a természet a maga módján. De az emberek nem figyeltek rá. Már rég elmúlt az az idő, mikor a csillagokat vizsgálták, vagy a természet jeleit figyelték, hogy felkészüljenek a legrosszabbra is. Még csak sejtelmük sem volt, hogy a mai éjszaka sorsdöntő lesz. Pedig, csupán nyitott szemmel kéne járniuk…

Little Heartfort város lakói is már rég nyugovóra tértek, hogy otthonaikban aludják át a vihart.
De volt valaki, aki koránt sem a puha párnákra hajtott fejjel pihent, hanem egy távolsági buszról szállt le. Messzi városból jött a kislány, fekete tornacipőt, sötétkék farmert és fekete pulcsit viselt, kapucnija alól kilátszott néhány szőke tincse. Csupán egy hátizsák volt nála, aminek vállpántját kezeivel szorította. Első látásra nem lehetett több 14-nél. Mégis, egyedül volt egy ilyen éjszakán, s nem is úgy tűnt, mintha várna valakire. Lehajtott fejjel ült a fedett buszmegálló fém ülőhelyén. Már messziről látszott, hogy mennyire szomorú és magányos. Néha-néha izmai összerándultak az elfojtott sírástól. Igyekezett erős lenni, bár ez eléggé nehezen ment.

Hirtelen az utcák lámpái villogni kezdtek. A kislány egyből felkapta erre a fejét, s tengerkék íriszeiben félelem csillant. Nagyot szippantott a levegőből, s lassan fújta ki remegő ajkai között. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy lehelete nem látszódott fehér füstként, azonban hamarosan újra rémülten pislogott. Lassan maga elé húzta a táskáját, s miközben benne kotorászott, tekintetével feszülten pásztázta a tájat. Mikor megtalálta, amit keresett, ujjait finoman csúsztatta a ravaszra. Egy kicsit már nagyobb biztonságban érezte magát, de szemei továbbra is egy ragadozóéra emlékeztettek, ami bármelyik pillanatban kész a támadásra. A lámpák hamarosan újra rendesen világítottak, narancssárgás fényeik visszatükröződtek a víztócsákban. A lány még mindig harcra kész tekintettel pásztázta a tájat, de egyre inkább kezdett lenyugodni. Mikor azonban észrevette a tócsákat, a levegője bent rekedt tüdejében. A hulló cseppek megbolygatták a víztükör színét. Ezzel pedig egy szörnyű emléket juttattak eszébe.
A tűz! A pocsolyákba hullott cseppek a tűz lobogását juttatták eszébe. Könnyfátyol homályosította el látását, kezét kivette a táskából, teste össze-összerándult a sírástól. Szemeit szorosan összezárta, s igyekezett kiűzni a fejéből szörnyű emlékeket. Kezeit a füleire szorította, hogy ne hallja azokat a rémült kiáltásokat, amik az óta kísértették. Lábait felhúzta, s fejét ráhajtva igyekezett mindent kizárni a fejéből. Csupán később vette észre, hogy ez milyen jól sikerült a külvilági hangokra nézve.

Egy széles tenyér simult a hátára, s ő ijedten rezzent össze, majd pattant fel a helyéről. Rémülten nézett fel a nála jóval magasabb férfira. Gyorsan előkapta táskájából a vizes üvegét, s annak tartalmának egy részét az előtte állóra öntötte.
- Hé! Hé, kislány! Nem akartalak bántani! Csupán azt kérdeztem, hogy mit keresel itt ilyenkor! - mentegetőzött felemelt karokkal a férfi. A kék szemek megkönnyebbülést tükröztek. Elrakta a flakont, majd hátára vetette a táskáját.
- Arra a buszra várok, amelyik Strangefordba megy - válaszolta könnyedén, bár hangja eléggé rekedtes volt a sírástól. Visszament korábbi ülőhelyéhez, s újra kényelembe helyezte magát.
- De hisz az még több mint három óra hossza, mire ideér - döbbent le a férfi.
- Van időm - rántotta meg nemtörődöm stílusban a szöszi a vállát.
- Hol vannak a szüleid?
Már korábban felkészült erre a kérdésre, ennek ellenére mégis váratlanul érte. Összerezzent, s ez nem kerülte el az idegen figyelmét. Aggódva figyelte a lányt, elvégre nem mindennapi látvány egy 14-15 év körüli gyereket egy sötét, viharos éjszakán egy buszra várva látni, ami csupán 3 óra múlva jön.
- Messze… Nagyon, nagyon messze - érkezett a halk, s cseppet sem meggyőző válasz. A férfi szemében megértés csillant.
- Csak nem meg… Meghaltak? - kérdezte félve.
A kék szempár pupillái kitágultak a döbbenettől, tekintetét az idegenre emelte. Az lágyan elmosolyodott, majd a földet kezdte fikszírozni sötétbarna íriszeivel, miközben leült. Arcán mély barázdák húzódtak, amelyek mutatták, hogy már a 40-es évei elején járhat. Eléggé elegánsan nézett ki, de mégsem volt túl hivatalos. Bizonyára üzletember lehetett.
- Tudod, mikor tőlem kérdezték, hogy hol van a feleségem, vagy a lányom, én… Én is ezt válaszoltam - törte meg a nyomasztó csendet.
A kislány sajnálkozva nézett a férfira, hisz átérezte, min mehet keresztül. Ő is pont ezen megy át, bár nála rosszabb helyzete aligha lehet. Óvatosan felemelte a kezét, és a mellette ülő hátára tette. Az megrezzent a kedves gesztust érezve, majd mosolyogva ülőtársa felé fordult.
- Te is menekülsz a múltad elől, igaz? - kérdezte fáradt hangon. A lány elvette a kezét, s könnyeivel küszködve bólintott. Nem érezte értelmét a tagadásnak.
- Van kihez menned?- jött az újabb kérdés. A kis szöszi megrázta a fejét, s ezzel egy időben egy könnycsepp folyt végig az arcán. Egy ilyen korú gyereknek borzalmas bevallani még saját magának is, hogy már nincs senkije. Vagyis éppenséggel lenne, de…
- Nem tartasz velem?
Sok mindenre felkészítette magát mielőtt elindult, de erre azért nem számított…
- Höh? - csak ennyit tudott kinyögni.
- Már egyikkőnknek sincs senkije, ráadásul te csak egy kislány vagy… Amúgy sem hagyhatnálak itt.
Gyengéden megsimította a lány arcát, aki összerezzent az érintés miatt. Elképedt tekintetét a férfire emelte. Mikor a két szempár összekapcsolódott, akkor már eldöntetett…
- Egy új esély… Egy új élet… Egy szebb jövő, mindkettőnknek. - Újra végigsimított a lány arcán, aki megbabonázva nézett a barna szemekbe, melyekbe mintha valami furcsa sárga fény is vegyült volna, ami teljesen a hatalma alá vonta a figyelmét. Maga sem vette észre, hogy mikor, vagy hogyan egyezett bele, csak arra, mikor szorosan átölelték.
- A nevem Roger McGowen - mutatkozott be boldogságtól csillogó szemekkel az idősebb.
- Az enyém Sophie Knight.
- Akkor, gyere Sophie. Az autóm itt áll nem messze.
Kedvesen kezet nyújtott a szöszinek, de az az elején kissé idegenkedve nézte a végtagot, azonban mikor újból Roger szemeibe nézett, kábultan, de elfogadta a gesztust.

Bevégeztetett! A végzet ellen pedig nem lehet harcolni, értelmetlen lenne. Mikor valaki megszületik, már akkor el van döntve, hogy mi lesz belőle, miként éli majd le életét. Milyen döntéseket kell meghoznia, s az ezer és egy válasz közül melyiket fogja kimondani. A sorsunkon nem változtathatunk, csupán beletörődhetünk, s hagyhatjuk, hogy végigvezessen utunkon.

Egy óra múlva már javában úton voltak Strangeford felé. Sophie maga sem akarta elhinni, hogy tényleg belement ebbe az egészbe, de volt a férfiben valami megmagyarázhatatlan, a kisugárzásában, a tekintetében, ami vonzotta lényének egy részét, míg a másik sikítva tiltakozott. Már minden ellenkezés hiába, nem lett volna értelme visszafordulni, s Sophienak őszintén be kellett vallania magának, nem is akart. Ettől függetlenül továbbra sem bízott meg teljes mértékben a sofőrben. Éppen ezért elhatározta, hogy valami módon le fogja tesztelni. Az új, boldog jövő reménye apró parázsként izzott lelkében, s bízott benne, hogy valóra fog válni. S a férfi közelében valamiért biztonságban érezte magát.
- Miért nem alszol egy kicsit? - kérdezte Roger. Sophie értetlenkedve, s laposakat pislogva pillantott rá. - Eléggé fáradtnak látszol, pihenj egy kicsit, rád fér. Ráadásul még soká érünk oda.
Hangja szinte hipnózisként hatott a lányra, aki engedelmeskedve a férfinak, lehunyta pilláit, s hamar elaludt.
Roger még egy ideig az utat nézte, majd nagyot sóhajtott, s ajkai ördögi mosolyra húzódtak. A mellette ülő lányra nézett, s sötétbarna íriszei hirtelen sárgára változtak.
- Végre az enyém vagy, Sophie.