I. A múlt örökké elkísér

"A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben."


4 év múlva
A múltunk örökké hozzánk tartozik. Képviseli a döntéseinket, személyiségünket, s megmutatja, hogy mennyit tudunk változni. Ha összehasonlítjuk a jelenünkkel, egy kis képet kapunk arról, hogy hová tartunk. De mi van akkor, ha valaki végleg meg akar szabadulni régi életétől, s egy teljesen újat kezdeni? Távol azoktól a helyektől, emberektől, akik emlékeket juttathatnának eszébe. Mind fölösleges. Ez nem más, csupán menekülés egy olyan dolog elől, amit nem lehet se elfelejteni, se változtatni rajta. Az élet groteszk műve, hogy a múlt démonai örökké velünk lesznek, s ezen senki és semmi nem tud változtatni…

Eléggé hűvös éjszaka köszöntött Strangeford város lakóira. Mindenki, aki csak tudott otthonában melegedett, s a kinti hidegre csupán rossz álomként tekintett. Egy személy azonban mégsem a meleg ágyában pihent, hanem a városhatártól nem messze lévő erdőben sétálgatott. Tornacipőt, sötétkék farmert, fekete pulcsit viselt, kapucnija alól kilátszott néhány szőke tincse. Fejét lehajtotta, kezeit mellkasa előtt összefonta, s lassan, ráérős tempóban haladt egyre befelé a sűrűbe. Hirtelen egy ág reccsenése törte meg a csendet, s ő egyből felkapta fejét. Kék szemeiben félelem csillant, s gyorsított tempóján. Egy árny suhant el tőle nem messze, de nem látta, hogy ki volt az illető. Túl gyors és túl sötét volt ahhoz. Ajkait lefele biggyesztette, s kezeit még jobban összefonta maga előtt. Pulcsiján nem volt felhúzva a cipzár, kezeivel fogta össze magán. Az árny újra elsuhant, s ő ijedten lépett egyet hátra.
- Van… Van ott valaki? – kérdezte vékony hangon. Lehelete fehér füstként tört elő remegő ajkai közül, s látszott rajta, hogy egyre jobban kezd pánikba esni. Még két percig állt egy helyben, válaszra várva, de az csak nem érkezett meg. Nyugtalanul folytatta útját, sietősen lépkedve. Újra neszt hallott, s hátrakapta a tekintetét. – Hahó! – kiáltotta nem túl erőteljes hangon. Szemeit megerőltetve próbálta kivenni, hogy van-e ott valaki, de hamarosan feladta, s visszafordult, hogy útnak indulhasson.

Azonban egy széles mellkas az útját állta. Megdöbbenve pillantott fel a nála jóval magasabb férfira, kinek gúnyos mosolyra húzódtak ajkai. Sebtében hátrált egy lépést, de tudta, ha menekülésre kerülne a sor, biztosan alul maradna.
- Csak nem eltévedtél, szépségem? – kérdezte az idegen mosolyogva, kivillantva ezzel az összes fogát. Eléggé ijesztő látványt nyújtott, noha a kérdés kedves volt.
- Én csak… Én csak ostoba vagyok – fakadt ki kétségbeesetten a lány. A férfi felvonta ezzel a szemöldökét, jelezve, hogy mondja tovább, mivel így nem érti. Egy nagy levegőétel után újra belekezdett. – A lányokkal mersz, vagy felelszt játszottunk, s mikor én jöttem a merést választottam. Erre azt kaptam feladatomul, hogy menjek el oda, ahol a legutóbbi gyilkosság történt – magyarázta. Az előtte álló még a korábbinál is szélesebb mosolyra húzta ajkait, ami a lány szerint szinte lehetetlen volt.
- Ha szeretnéd, elkísérhetlek oda – ajánlotta fel. – Nem túl biztonságos ez az erdő manapság. Még a végén valami bajod esik – vigyora lassan ördögire váltott, mire a szöszit kirázta a hideg. – Gyere csak – karolta át a lány vállát – én majd vigyázok rád.
- Köszönöm, de én inkább most már hazamennék. Ostobaság volt idejönnöm – bújt ki a karok közül, s lassan elkezdett hátrálni. Kezeit még mindig maga előtt összefonva tartotta pulcsija rejtekében.
- Bizony, nagyon-nagy ostobaság volt. De innen már nem mész sehová – hörögte, s ínyéből több, tűhegyes fog nőtt ki, miközben támadóállást vett fel. A kék íriszek pupillái kitágultak a meglepettségtől és az ijedtségtől. Egyre gyorsabban kezdett hátrálni, majd megfordult és futásnak eredt.

Nem tudta, hogy ezzel csak még inkább feltüzeli a lényt, mivel az ragadozó volt. Egy olyan, aki szeret játszani az eleséggel, mielőtt megöli. A lány néha hátranézett, de pár perc futás után már nem látta támadóját. Lassan elkezdett lassítani, s fejét ide-oda kapkodva próbált meggyőződni arról, hogy biztonságban van-e már. Közben pedig rájött arra, hogy teljesen eltévedt. Egy ág reccsenése törte meg a lélekfeszítő csendet, s ő ijedten fordult a hang irányába. Egy árnyék közvetlen a háta mögött suhant el, egy kicsit meglökve az áldozatot.
- Kérem… Kérem ne… - hallatszott kétségbeesett hangja, mely rendkívül távolinak hatott a számára. Kezeit még inkább felsője rejtekébe bújtatta, s minden izmát megfeszítve várta a támadást.
- Ha ennyire akarod, hogy vége legyen – jött tőle nem messze a gúnyos hang. A lány jobbra fordult, s így szembe került támadójával, aki úgy öt méterre lehetett tőle. Szemei mérhetetlen félelmet és kétségbeesést tükröztek. Szorosan lezárta őket, s egy könnycsepp buggyant ki fekete szempillái alól. A lény megfeszítette izmait, s egy nagy ugrással készült elkapni vacsoráját, azonban valami váratlan történt.

A lány remegése megszűnt, szemeit kinyitotta, melyek már koránt sem félelmet tükröztek. Elszántság, erő, könyörtelenség, bosszúvágy. Ezek voltak kiolvashatóak belőle. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, s kezeit kihúzta pulcsija rejtekéből. Mindkettőben egy-egy ezüst tőrt tartott, melyek véresek voltak. Nem is akármilyen vér volt rajtuk. A halottak vére, ami méregnek számít a vámpíroknak. A vérszívó azonban már nem tudott elmenekülni, vagy elugrani, közvetlen a csapdába vetette bele magát. A lány maga elé kapta a két tőrt, egymásra tette őket, egy x-et formálva velük. Majd mikor már a lény elég közel került, művészi precizitással vágta le annak fejét. A vér az arcára fröccsent, a test mellette a földre hullott. Gyűlölködő tekintettel mérte végig a vérszívó tetemét, mely múltjára emlékeztette. Életének arra a részére, melyet igyekezett örökre és végérvényesen elszakítania magától. Remélte, hogy mikor annak idején beszállt Roger autójába, maga mögött hagyott mindent. Hogy mikor együtt lépték át új lakásuk küszöbét, egy új élet vette kezdetét. De minden hiábavalónak bizonyult, mert a múlt örökké elkísér.


2 nappal korábban

A horizontot lassan világosra festette a Nap, jelezve a reggel közeledtét. A hűvös esti levegő lassan kezdett felmelegedni, hogy mikor az emberek munkába mennek, már ne legyen olyan hideg. Strangeford városban is már hamarosan hat óra lesz, s az emberek ébredezni kezdtek, hogy el ne késsenek. Egy sárga színű, emeletes házban is elkezdődik nemsokára a szokásos reggeli rituálé. Az emeleti szobában csupán egy nagy takarót pillanthattunk meg az ágyon. Mikor azonban az éjjeliszekrényen lévő telefon hat órát mutatott, egy kellemes dal* szólalt meg. A takarókupac erre bosszúsan morogni kezdett, s egy vékony, női kéz bújt ki alóla, hogy elvegye a bosszantó készüléket, s bevigye rejtekébe. Újabb dühös morgások, majd a takaró lassan emelkedni kezdett, s egy eléggé kócos, fáradt Sophie bújt ki alóla. Álmosan dörzsölgetni kezdte a szemét, majd visszadőlt a puha ágyba, s eldöntötte, hogy ő ma bizony semmi pénzért fel nem kel. Azonban ő már korábban gondoskodott ilyen esetekről, mikor hiába minden, muszáj felkelni.

Már éppen sikerült újra álomba szenderednie, mikor a telefon egy eléggé hangos rock számot** kezdett el játszani. Ijedtségében gyorsan fel akart kelni, minek az lett a végeredménye, hogy leesett az ágyról. Mérgesen feltápászkodott, villogó tekintettel a készülékre meredt, s eközben számos válogatott kínzási módszer jutott eszébe, amivel megbosszulhatná ezt a cseppet sem kellemes ébresztést. Ha egy emberre nézett volna így, az már bizonyosan az utolsó kenetet adta volna fel magának, vagy legalább Istenhez könyörögne. De a telefon halál nyugodtan zengte tovább a számot. Sophie mérgesen lenyomta az ébresztőt, majd a fürdő felé vette az irányt. Mikor belenézett a tükörbe, majdnem sikított, de végül megnyugodott, hogy nem egy borzalmas kinézetű hulla, hanem ő maga tekintett vissza a tükörből. Nem túl finom mozdulatokkal hozzálátott valami normális frizurát készíteni magának, de 10 perc elteltével örült, hogy ki tudta fésülni azt a nagy gubancot, ami a feje tetején volt.

Lassú léptekkel ment le a lépcsőn, majd egyenesen be a konyhába, hogy hozzálásson reggelit készíteni, hisz Roger bácsi hamarosan felébred. Már 4, lassan 5 éve, hogy együtt laknak, s amit ez idő alatt biztosan megtanult a férfiről, hogy főzni azt nem tud. Szerencse, hogy ő viszont kiskorában elég sok mindent megtanult, köztük ezt is. A konyhába egy boltíven keresztül lehetett bemenni, aminek téglákkal volt díszítve az íve. A helységben a fehér és az ezüstszín uralkodott. A járólap, a falak, a bútorok fehér színűek voltak. Egy szép konyhabútor húzódott az ajtóval szemben lévő falon végig, közben a sort egy hűtőszekrény és egy villanytűzhely szakította csak meg fémes csillogással, hasonlóan a mikróhoz, ami a bútoron foglalt helyet, a fekete kávéfőzővel együtt. Egy kis asztal volt a helység közepén két székkel, ami nem étkezésre, inkább ételek elkészítésére volt alkalmas, vagy esetleg kávézáshoz, teázáshoz.

A helységből még egy boltív vezetett ki, ami az ebédlőt kötötte össze a konyhával. Ott egy nagy asztal volt középen, négy székkel. Valószínűleg meggyfából készülhettek, legalábbis kissé bordós színük erre utalt. Néhány növény volt a falaknál, s egy állványon egy tévé, amit a konyhából is lehetett látni. A járólap itt is fehér színű volt, akár a falak, melyeken néhány festmény foglalt helyet. Bár itt a fehér mellett a meggybordó volt az uralkodó szín.
Sophie mikor végzett a sütés-főzéssel, egy fehér terítőt tett az asztalra, s két személyre terített meg. A frissen főzött tea ott gőzölgött az asztalon egy kancsóban, s a palacsinták egy nagy tányéron várták, hogy valaki megegye őket. Miközben a lány munkálkodott, halkan dudorászott és énekelt.

Hamarosan egy csoszogó hangra lett figyelmes, s megfordult, hogy a frissen érkező felé forduljon. Mikor meglátta Roger bácsi álmos tekintetét és kócos haját, kedves mosolyra húzódtak ajkai. Odasétált hozzá, s egy puszit nyomott arcára.
- Jó reggelt, Roger bácsi. Hogy aludtál? – érdeklődött.
- Neked is. Túl jól ahhoz, hogy felkeljek – morogta. Sophie erre halkan kuncogni kezdett, majd az asztalhoz vezette nevelőapját. – Gyere, reggelizzünk meg. Kérsz egy kávét?
- Jól esne – válaszolta a férfi, miközben leült.
- Rendben. Mivel kéred a palacsintát? – kérdezte.
- Juharsziruppal.
- Oké. – Azzal vagy három palacsintát Roger tányérjára tett, s öntött rá egy kis szirupot, majd a bögréjébe teát öntött. – Jó étvágyat – mondta mosolyogva.
- Köszönöm. – Feltűrte köntöse ujját, majd hozzálátott az elétett étel elpusztításának.

Sophie eközben beüzemelte a kávéfőzőt, dolga végeztével leült az idősebbel szemben, s ő is nekilátott az evésnek. Miután lefőtt a kávé, a lány azt is felszolgálta. Egy ideig egyikőjük sem szólalt meg, csendben étkeztek. Végül Roger szólalt meg elsőként.
- Nem is tudom, hogy melyikőnknek van nagyobb szerencséje, hogy akkor éjjel találkoztunk.
- Ez nem kérdés: nekem. Ki tudja, hogy mi lett volna velem akkor, ha te nem veszel magadhoz. Bizonyára már rég éhen haltam volna, vagy gonosz mostohaszülőkhöz kerülök. – Még a helyzet gondolatától is borzongás futott végig a gerincén, s ajkai fintorba húzódtak. A férfi elnevette magát, elvégre eléggé érdekes ábrázatot nyújtott így a lány.
- Szerintem biztos, hogy én. Elvégre, nélküled már rég egy kopogószellem áldozata lennék. – Sophie halványan elmosolyodott.

Igen, emlékezett még az egy évvel ezelőtti eseményre, mikor is egy kopogószellem vette birtokba a házat. Az elején eléggé ideges volt, hogy miként közölhetné ezt a férfivel. Elvégre nem mehetett csak úgy oda hozzá, hogy: „Roger bácsi, egy kopogószellem van a lakásba, aki meg akar ölni minket. Gyorsan intézkedni kell. Ismerek valakit, aki tud segíteni. Ő egy látnok. Oh, és amúgy vámpírok, vérfarkasok, s minden olyan lény, amit kitalációnak vélsz, létezik. Én pedig egy vadász vagyok, születésem óta annak neveltek.” De pont ez az esemény hozta őket közelebb egymáshoz. Együtt sikeresen győztek, s Sophie őszintén elmesélt mindent a múltjáról. Az óta bízik meg a vele szemben ülőben. Az elején nagyon félt, hogy mit fog szólni hozzá, hogy elítéli, de szerencséjére nem ez történt. Megértette, s egy igen erős kapocs alakult ki közöttük. A kopogószellem volt az első, amivel „új életében” először megküzdött, egy kis segítséggel. Az óta már két vérfarkast, egy bosszúálló szellemet és egy boszorkányt sikerült legyőznie, teljesen egyedül. Szomorú volt, hogy nem tudott elszakadni múltjától, de be kellett látnia, hogy nélküle már egy jó pár ember meghalt volna. Ettől függetlenül nem állt szándékában útra kelni, s egy gonosz teremtmények elleni harcba fognia. Csupán a saját kis városában tartott rendet. Ez így volt rendjén.
- Sajnálom, hogy végül neked nem sikerült újra kezdened. – A férfi hangja visszarántotta a valóságba.
- Semmi baj, Roger bácsi. Ez így van rendjén. Azoknak az embereknek szüksége volt rám. Természetes, hogy nem dugom homokba a fejem, miközben körülöttem emberek halnak meg, s közben én tisztában vagyok vele, hogy miként menthetném meg őket! – jelentette ki sziklaszilárdan.

Szemei azonban szomorúságról árulkodtak. Ő egyáltalán nem erre vágyott, hanem egy átlagos, tini problémákkal teli életre. E helyett szabadidejében is az árnyékokat leste, hogy hol leselkedik rá, vagy esetleg másra veszély. De nem tehetett róla, ő ebben nevelkedett fel. Mindig is harcosnak nevelték, s az ember nem tud változtatni azon a természetén, ami születése óta elkísérte. Ráadásul Roger ragaszkodott hozzá, hogy különféle harcművészeteket tanuljon, s ezzel, akaratán kívül nem hagyta, hogy kitörjön a régi körből. Sosem sikerült neki, bármennyire is próbálkozott. Csupán a kör szélére sikerült kijutnia. Egy átoknak érezte a saját életét.
Az asztalon lévő kezére egy másik, durvább kéz került. Felemelte a fejét, s nevelőapja mogyoróbarna szemeivel találkozott, aki kedvesen mosolygott rá.
- Ne félj, kislány. Én itt vagyok, és segítek neked, amiben csak tudok – mondta mosolyogva. – Majd együtt átvészeljük ezt a nehéz időszakot.
- Köszönöm, Roger bácsi. – Mostanság eléggé sűrűn feltűnt neki, hogy a vele szembe ülőnek néha sárga árnyalat kavarog barna íriszeiben, s valamiért ez egyszerre vonzotta, megbabonázta, s félelmet keltett benne.
- Szívesen. Na de elég legyen az érzelgősködésből, mindjárt munkába kell mennem, ahogy neked is. Nem hiszem, hogy James örülne neki, ha elkésnél.
- Igaz – húzta el az ajkát a szöszi. – De úgy nincs kedvem ahhoz a sok idiótához, akik azt hiszik, hogy olyan menők a vagány beszólásaikkal. Pedig én legszívesebben néha akkorát be tudnék húzni nekik. – Miközben beszélt jobb kezét ökölbe szorította, s erősen belecsapott a bal tenyerébe, ezzel mutatva, hogy mit tenne alkalmi udvarlóival. A férfi jót nevetett ezen, majd megtörölte száját és felállt az asztaltól.
- Csak finoman, ha meglátnak, akkor annyi az állásodnak.
- Ne félj, senki sem veszi észre – gonosz mosolyra húzódtak ajkai, s játékosan az asztal túloldalán állóra kacsintott.

Miután egyedül maradt, hozzálátott az elpakolásnak és a mosogatásnak. Kinyitotta a konyhában az ablakot, hogy kimenjen a kajaszag. A levegő még mindig kissé csípős volt, s enyhén megremegett, ami nem is csoda, hisz csupán egy világoskék topp és egy fehér sort volt rajta, amit pizsamaként használt. Dolga végeztével gyorsan felszaladt a szobájába. Egy villámgyors zuhany után fogat mosott, majd felvett egy farmernadrágot, egy fehér toppot és egy kék pulcsit. Nyár közepe lévén tudta, hogy 10 óra fele már eléggé meleg lesz, csupán egy kis ideig kell kibírnia a hideget. Összepakolta a munkáscuccait, bevetette az ágyát, majd fekete szemceruzával kihúzta a szemeit, s szempilláit egy szempillaspirállal emelte ki. Nem szeretette túlzottan kifesteni magát, de főnöke szerint minél csinosabbak a pultos lányok, annál több a vevő. Eléggé ostoba felfogásnak tűnik, de meg kell hagyni, elég sokan járnak oda. Bár ezt annak lehet betudni, hogy az Ördög Sarok, a helyi középiskola diákjainak a törzshelye. Az ablak kinyitása után felkapta a világoskék vállpántos táskáját, s leszaladt a lépcsőn, mivel már lassan késésben volt.
- Elmentem Roger bácsi! – kiáltotta fel a földszintről. Felvette a fekete topánkáját, s útnak indult.

Minden héten legalább ötször, hanem hétszer tette meg ezt az utat. Bár be kellett látnia, hogy szerencsésnek mondhatja magát, hogy minden nyáron itt dolgozhatott. Ráadásul a mostani nyár különleges, ugyanis ősszel főiskolára megy, ami egy innen eléggé távoli városban van. Sajnálja, hogy itt kell hagynia Rogert, hisz annyi mindent köszönhet neki, de nem véglegesen megy el. Szünetekben hazajön, de igyekszik majd egyre-egyre kevesebbszer. Önállósodni akar, de ezt nem teheti meg ebben a városban. Valamiért mióta itt él, olyan érzése van, mintha állandóan figyelnék. Az elején ez eléggé zavarta, paranoiásnak érezte magát. De az érzés nem maradt el, hiába telt el már lassan öt év érkezése óta. Frusztrálta, viszont nem tehetett semmit ellene. Mégis, valahogy ismerősök voltak számára a láthatatlan tekintetek, melyek minden lépését figyelték. Egyszerre töltötték el félelemmel, s megnyugvással. Ennek ellenére utálta, hogy nem tudja kik, vagy mik tartják szemmel. Bár van, mikor a régi életét okolja, hogy minden sarkon gonosz lényeket lát, vagy, hogy egy ezüsttőrrel a párnája alatt, s egy szenteltvízzel teli pohárral az éjjeliszekrényén képes csak aludni.

Hamarosan megérkezett a munkahelyére, s mosolyogva konstatálta magában, hogy mindig precíz barátnője már rég bent sürög-forog, s csak rá vár, hogy kinyithassanak. Benyitott a kávézóba, mire a bent lévő lány a hang irányába fordult.
- Sophie, már azt hittem, hogy sosem érsz ide. Lassan már egy órája várlak – bosszankodott csípőre tett kézzel. Hosszú, hullámos fekete haját a szokásos kontyba fogva viselte, barna szemei szúrósan meredtek a frissen érkezőre.
- De Katy, még csak háromnegyed nyolc van – értetlenkedett Sophie. – James azt mondta, hogy elég, ha nyolckor nyitunk ki, mivel a diákok ilyenkor még úgy sem jönnek 10 előtt.
- Igen, de nyitás előtt fel kell mosni, le kell törölni a pultot, be kell állítani a pénztárgépet, ellenőrizni kell, hogy elég benne a pénz, meg…
- Jó-jó! Nyugi Katy! Beismerem, korábban kellett volna jönnöm, hogy segítsek neked…
- Még mit nem! – kiáltott fel a pult mögött álló, aki bőszen mosogatta a poharakat, melyek aligha lehettek volna annál tisztábbak, mint ahogy este el lettek rakva. – Múltkor is eltörtél egy poharat, a koszos cipőddel végigmentél a frissen mosott padlón! Több kárt teszel, mint hasznot! – Sophie ledöbbenve hallgatta barátnőjét, majd nagyot sóhajtott. Ő már megszokta ezt, de kora reggel mégis fárasztó volt ezt hallgatnia.
- Megyek, beteszem a cuccokat, átöltözöm, aztán kinyithatunk, oké? – kérdezte a szöszi.
- Renden – legyintett Kathrine. Nem igazán figyelt az előbbi mondatra, ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy a láthatatlan foltokat eltüntesse a pultról.

Sophie lerakta táskáját a számára fenntartott szekrényrészben, majd átöltözött. Egy sötétkék inget, s egy fekete szoknyát, rá egy sötétkék kötényt vett fel. Mindegyik ruhaneműn az Ördög Sarok felirat díszelgett. Majd kiment, hogy kinyissa az üzlet ajtaját, s a kis táblát megfordítsa, ami jelezte, hogy nyitva vannak. Ilyenkor még szerette, ha a friss, reggeli levegő áramlik be a helységbe. Két óra múlva viszont már muszáj lesz becsukniuk az ajtót, hisz a nyári hőség egyszerűen kibírhatatlan. Előhozta hátulról a táblát, s ráírta az aznapi akciót: Hot Dog 1-et fizet, 2-őt kap! Minden napra megvolt, hogy mit lehet akciósan kapni. Munkatársaival éppen ezért szokta Hot Dog hétfőnek hívni ezeket a napokat. Bár az ő kedvencei: a Saláta szerda, vagy a Sajtburger péntek, ami két, számára egykor nagyon kedves személyt juttattak eszébe. Nehéz volt bevallania magának, hogy mindketten hiányoznak neki, s szinte nem múlik el nap, még így, négy év elteltével sem, hogy ne gondolna rájuk. Mindig van valami, amiről ők jutnak eszébe, noha nem is töltött annyira sok időt velük. De azok voltak gyerekkorának legszebb idejei, mivel olyankor legalább – még ha nem is vele egyidős – fiatalokkal lehetett.



*Richard Marx: Right Here Waiting For You
**Three Days Grace: Now or Never