III. Vadászat

Ajánlott dal: Evanescence - Going under

"Ha elég erős vagy, ne szégyeld gyengének mutatni magad: ha így teszel, ellenséged felhagy az óvatossággal, és idő előtt támadásba lendül."

Ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, nem kell elfelejtenie a múltját, csupán el kell fogadni. Hisz régi önmagunk, tetteink hozzánk tartoznak, s ez ellen nem lehet tenni semmit sem. Az ember nem tagadhatja meg önmagát. De a boldogsághoz vezető úton hagynunk kell, hogy minden erőnkkel a jelenre tudjunk koncentrálni, hisz ez az, ami valóban fontos. A cél eléréséhez azonban rengeteg út vezet. Egyik könnyebb, másik nehezebb. De vajon mindig a hosszú utak juttatnak el minket vágyainkhoz? Miért nem lehet, hogy az embernek egyszerűen csak úgy az ölébe hulljon a boldogság? Miért kell napokon; hónapokon; éveken át szenvednie ahhoz, hogy pár percre megfeledkezve a világról, minden baját levetve lebeghessen a felhők fölött? Miért kell annyi kínt elviselnie, hogy csupán egy kis ideig fürödhessen a napfényben?

Az emberiség legnagyobb átka, egy örök, íratlan törvény: nem juthatsz semmihez, ha nem adsz cserébe valamit. Egyenértékűség. De vajon mit kell adni cserébe, hogy végre egyszer... Csupán egyszer felhőtlenül boldog lehessen az ember? Mi érhet fel vele? Mit kell adni cserébe? S egyáltalán... Mi a boldogság? Egy szerető család? Kedves barátok? Jó állás? Kitűnő eredmény? Gazdagság?
Emberenkét változó. De, hogy kinek mit jelent ez az egy szó, s az a mögötte lévő jelentés, leginkább a gyerekkor határozza meg, a neveltetéstől függ. Akik szegények voltak, nagy vagyonra vágynak; akik az utcán nőttek fel, egy biztonságos, meleg otthonra; akik egyedül, azok szerető családra... Mindenki arra vágyik, amiben nem volt része, mert azt hiszi, ha megkapja, akkor boldog lehet, de ez csupán egy ostoba képzelgés. Nem a vágyak beteljesedése tesz minket boldoggá, hanem az az út, amit végigjárunk, míg elérünk odáig. Nehéz, hosszú út, tele rengeteg buktatóval. Erősnek kell lenni, hogy azt valaki végigjárja. De nem az a hős, aki egy karcolás nélkül végighalad, hanem az, aki fel bír állni, miután elesett, s képes tovább menni. S közben önmagában megjegyzi azt a repedést az úton, melyben felbukott, pedig legbelül tudja, hogy ez még nagyon sokszor fog megtörténni, hisz az embernek néha ezerszer el kell követni ugyanazt a hibát, hogy tanuljon belőle, de ez így van rendjén.
Ha mindezt végiggondoljuk rájövünk, hogy az igazi boldogság nem más, mint a lelki béke. Amikor már nincsenek álmaink, vágyaink, s a semmi is okozhat örömet.

Hamarosan Sophie is rájön, hogy a boldogságához vezető útnak még a felét sem tette meg...
　
Sophie, korabeli lánytársaihoz képest viszonylag békésen aludt. Mások egész éjszaka álmatlanul forgolódtak volna, s izgatottan várnák a másnapi randit. Na, nem mintha ő nem izgulna, csupán ő teljesen más szemszögből nézte a dolgokat. Boldog volt, hosszú idő óta először. S ez az érzés nyugalommal töltötte el. Úgy érezte, végre az utolsó kirakós is a helyére került új életében. Már megvolt a békés, nyugodt otthon, a szerető család, a kedves, néha kissé túlpörgött barátnő, kitűnő eredmények a középiskolában, ami egyenes utat jelentett a főiskolára, s most megkapta az utolsót... Egy fiút, aki remélhetőleg nem csupán egy trófeának tekinti őt, hanem komolyabb szándékai is vannak. Az egyetlen bökkenő számára csupán a mindig fel-felbukkanó múltja volt. Mintha szándékosan kísértené őt, hogy sose találhasson rá a lelki békéjére.

Ekkor hirtelen kipattantak a kék íriszek. A vámpírok! A francba! Dühösen rántotta le magáról a takarót, s kémlelt ki az ablakon. Mikor meglátta a messzi horizontot világosra festő napsugarakat, mérgesen csapott rá az ágyára. Világosban nem túl sok esélye volt arra, hogy megtalálja a vérszívókat, ráadásul egy halottnak a vérét is meg kell szereznie. Nappal azért mégsem törhet be a hullaházba, hogy lecsapoljon egy már békében nyugvót. Kezeibe temette arcát, s közben elátkozta magát, amiért hagyta, hogy egy srác elterelje kötelességéről a figyelmét. Lassan emelte el végtagjait, s eltöprengett előbbi gondolatain. Kötelessége? Az övé? Valóban így lenne? Sose fog tudni kitörni a körből, mindig a sötétségben kell élnie, démonok, s egyéb gonosz teremtmények után kutatva? De nem pont ezért akart elmenni, hogy ezt abbahagyja? Azzal tisztában volt, hogy a másokon való segítés lesz számára mindig a legfontosabb, ezért akart orvosnak tanulni. Segíteni szeretett volna a rászorulókon. Hála apja tanításának könnyedén tudott sebeket tisztítani, összevarni, töréseket rögzíteni, végtagokat a helyére rakni. Hisz ezek mind olya dolgok voltak, amiket egy vadászat során bármikor tudnia kellett alkalmazni.

Fáradtan visszahanyatlott az ágyára és nagyot sóhajtott. Egy ideig még bámulta a mennyezetet, s közben, mintha egy moziban lenne. A plafon volt a képzeletbeli vászon, melyre a tegnap estén történteket vetítette képzelete. Halkan kuncogott egy-két érdekesebb résznél, s mikor a hazaútnál járt, lehunyta pilláit. Szinte érezte a hideg menetszelet, ahogy libabőrössé vált tőle. Át is karolta saját magát, mintha tényleg a hideg rázná. Azonban hamarosan egy sokkal kellemesebb részhez ért el. Egy kezét felemelte, s ujjaival finoman megérintette ajkát. Olyan érzése volt, mintha Lucas ajkai csak most váltak volna el az övétől. Mint akibe áram ütött, úgy pattant fel az ágyról. Hitetlenkedve nézte kezeit, majd tekintetét a tükörre fordította. A kék íriszek kikerekedtek, s lassú képekkel közelítette meg a tárgyat, mely teljesen élethűen adta vissza az elképedt lányt. Sophie ledöbbenésének oka ezúttal nem a szokásos ijesztő reggeli tükörképe volt. Szemei most élettel telien csillogtak, arca kipirult, szája sarka felfelé görbült, s egész lényéből sugárzott az élet.

Hitetlenkedve megrázta a fejét, s arca komor lett. Nem tetszett neki ez a hirtelen változás saját magán, ugyan akkor most legalább nem kap szívinfarktust a tükörképétől. Beletúrt hosszú, szőke hajába, s morogva elment a fürdőjébe. Még nyugodtan aludhatott volna, hisz ma nem kellett bemennie dolgozni, de Roger bácsinak muszáj reggelit készítenie, mivel az saját magának sosem szokott. Nem volt kedve felöltözni, így csupán a fekete, szatén fürdőköntösében - ami éppen csak a fenekéig ért, s az ujjai is csak a könyökéig - ment le a konyhába.

Vidáman dudorászva állt neki a rántotta, pirítós, kávé és tea készítésnek. Mire mindennel végzett a ház ura is becsoszogott az ebédlőbe. Sophie épp a cukorért nyújtózkodott, amit szokás szerint a legmagasabb polcra kellett tennie, hogy még véletlenül se érje el. Minek is? Hisz nem jobb minden egyes alkalommal szenvedni ezzel? Mekkora badarság....

Eközben egy sárga szempár tetőtől talpig végigmérte a szenvedő lányt. A fekete szín kiemelte bőrének hamvasságát, hátára omló hajának szőkeségét, derekát szorosan összefogó anyag karcsúságát, formás fenekét és a hosszú, vékony, izmos lábakat, melyeket már egyáltalán nem takart a köntös. A sárga íriszek elégedettséget tükröztek.

Sophie ismét elátkozta saját ostobaságát, mint minden reggel. Már majdnem sikerült megkaparintania a cukortartót, mikor egy másik kéz átnyúlt a válla felett, s könnyedén levette az említett tárgyat. A lány meglepetten fordult meg, s ajkai mosolyra húzódtak.
- Jó reggelt, Roger bácsi - köszönt.
- Jó reggelt, kincsem - mondta, s közben lágyan homlokon csókolta nevelt lányát, ahogy szokta. Majd maga elé emelte a cukortartót. - Nem lenne egyszerűbb, ha egy lentebb lévő polcra pakolnád? - kérdezte érdeklődve.
- Ugyan - legyintett Sophie. - Úgy túl egyszerű lenne. - Roger jót nevetett, s a lány is halkan kuncogott, majd elvette a cukortartót, a férfit pedig az ebédlőbe terelte. Miközben az italokat ízesítette, megkezdték a szokásos reggeli társalgásukat.
- Hogy aludtál? Most valahogy sokkal kipihentebbnek tűnsz - jegyezte meg.
- Igen, rég aludtam már ilyen jót. A tegnapi napom nagyon jól sikerült. Minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Kivételesen az alkalmazottak sem rontottak el semmit.
- Az jó! Örülök.
- De ahogy hallottam, nem csak nekem volt jó a tegnapi nap - jegyezte meg Roger, félig felpillantva az éppen leülni készülő lányra.
- Hát... Öhm... - Sophie kissé kellemetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mit kéne most mondania. Az édesanyjával sosem volt alkalma akár csak egy szót is váltani, az apja még az előtt meghalt, hogy felfedezte volna a férfi nemet. Nem tudta mit és hogyan kéne...
- Sophie, nincs semmi baj - kezdte Roger nyugodt hangon. - Már nagykorú vagy, nyilvánvaló, hogy egyszer eljön az is, mikor komolyabban kezdesz érdeklődni fiúk után. Igaz, hogy még nem vagy felnőtt, de remélem, semmi butaságot nem teszel. Hisz már csak te maradtál nekem, te vagy az én szemem fénye. Legszívesebben a széltől is óvnálak - nevetett fel, mire a lány is elmosolyodott. - De nem lehet. A saját belátásod szerint kell élned az életed. Ettől függetlenül azonban bármikor, bármiben van rám szükséged, tudod, hol találsz.
- Köszönöm, Roger bácsi - hálálkodott könnyes szemekkel a lány. Boldog volt, olyan boldog, mint még eddig soha. El nem tudta volna képzelni, mi lenne vele most, ha akkor nem fut össze vele.
- Ez csak természetes. Na, de most van még valami, amit el kell mondanom. Ma el kell utaznom, és nem tudom, hogy mikor jövök haza.
- Értem - szontyolodott el egy kissé.
- Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Ki is az a fiú? És hol voltatok tegnap este? - Sophie halványan elpirult.
- Lucasnak hívják, tegnap elvitt motorozni. Vacsoráztunk, aztán hazahozott. Majd megbeszéltük, hogy ma elmegyünk valahova ebédelni. Ennyi. Nem történt semmi rendkívüli - mondta hihetetlenül gyorsan a lány.
- Értem, akkor nem is olyan nagy baj, ha ma üres lesz a lakás - kacsintott a szöszire, mire az fülig elpirult, hisz értette a célzást.
- Nem-nem! Dehogy is! Tudod, hogy én nem vagyok olyan, Roger bácsi! - tiltakozott felháborodva.
- Jó-jó! - emelte fel a kezeit megadóan a férfi. - De minden esetre - állt fel az asztaltól, majd folytatta - azért okosan. Köszönöm a reggelit.
- Szívesen. Mikor indulsz? - kérdezte érdeklődve.
- Max. egy óra. Beköszönök előtte - mosolyodott el a ház ura.
- Rendben - bólintott a lány.

Miután Sophie is befejezte a reggelit elpakolt, elmosogatott. Mire mindennel végzett Roger is útra készen állt, majd egy rövid búcsúzkodással elment. A szöszi egy kissé furcsán érezte magát, hisz nevelőapja még sosem hagyta magára, egy-két napnál tovább, most pedig ki tudja, mikor jön haza. Jobban örült volna, ha legalább egy megközelítő időpontot mond. Így tudta volna, mikor kezdjen el aggódni, így viszont nincs semmi támpontja.

Nagy levegőt vett és felment a szobájába. Már fél kilenc körül járt, így úgy döntött, összepakol a szobájában, aztán elkezd készülődni. Nem tudta, hova mennek majd, de a biztonság kedvéért a haját is megmosta, s a kedvenc málnás testápolójával kente be magát fürdés után. Egy sárga toppot, egy sötétkék farmert és egy fekete pulcsit vett fel. Nem akart túlságosan kiöltözni, hű akart lenni saját magához. Fekete szemceruzával kihúzta a szemeit, majd a szempillájival vesződött hosszan, de az eredménnyel így sem volt elégedett.

Végül fél tizenegyre sikerült teljesen elkészülnie. Ledőlt az ágyára, s unottan kapcsolgatta a csatornákat, hátha talál valami érdekeset, de hamarosan után megunta. Ezért inkább letelepedett az íróasztalához, s a laptopján kezdett el nézelődni az új iskolája után. "Véletlenül" pont rátalált Lucasra, aki eddig megközelítőleg mindig kitűnő eredménnyel zárta az éveit. Bár további bogarászás után talált egy-két eléggé rosszmájú megjegyzést, ahol arra céloztak, hogy mindez csak azért lehetséges, mert ő a főiskola rektorának egy szem fiacskája.

Az idő telt-múlt, de Lucas még mindig nem érkezett meg. Sophie kezdett egyre idegesebb lenni, hisz már majdnem delet ütött az óra. Reménykedett benne, hogy csak valami közbejött a srácnak és nem tudja elérni, mivel nem cseréltek telefonszámot. Igen, biztosan csak ez történt, és hamarosan megérkezik, akkor pedig alaposan rápiríthat. Sophie ezzel próbálta vigasztalni magát.

De hiába várt, az óra lassan délután kettőt mutatott, a srácnak pedig se híre, se hamva. Fél háromkor dúlva-fúlva ment a munkahelyére, ott biztosan találkozik ismerősökkel - gondolta. Nagy léptekkel haladt. Belépve a helységbe, megpillantotta Katherine-t a pultnál, aki éppen a szokásos ásványvizét kortyolgatta. Ettől egy kissé jobb kedvre derült
- Szia Katy.
- Oh, szia Sophie - köszönt vissza meglepetten a fekete hajú lány.
- Történt tegnap valami érdekes?
- Miután ti elmentetek Lucasszal semmi - mosolyodott el halványan, szemében pedig sajnálat fénylett, amit a szösze nem igazán értett.
- Hogy érted?
- Ugyan Sophie. Azt hiszed, senki sem látta a kis előadásotokat? Vicky ide is jött és megkérdeztem, hogy még mindig nem nőtted ki ezt a nehezen kapható énedet? - kuncogott, de boldogság nem tükröződött benne.
- Lehet jobban járnék. Akkor a fiúk talán nem ültetnének fel - húzódtak fanyar mosolyra ajkai.
- Hogy érted?
- Tegnap, mint tudod, elmentem vele randizni. Elvitt a város határánál lévő folyóhoz és ott vacsoráztunk, gyertyafény mellett. Végig nagyon aranyos és udvarias volt. Mikor elálmosodtam hazavitt és... és... Megcsókoltam. Aztán ő is engem - pirult el. - Majd megígérte, hogy ma 11-re értem jön, de sajnos elég rendesen felültetett. Biztos rájött, hogy engem nem kap meg olyan könnyen, így gyorsan tovább is lépett - fejezte be morogva.
- Sophie... Te nem is... Nem is tudod?! - kérdezte teljesen ledermedten Katy.
- Mit? - értetlenkedett a szöszi.
- Lucast ma reggel találta meg két horgász a stégüknél, holtan - kezdett bele lehajtott fejjel, eléggé feszengve. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy neki kell ezt elmondania. Nem tudott túl sokat barátnőjéről, hisz az maga volt a rejtélyesség, de négy év barátság után már sejtette, hogy annak nem túl sok örömben volt része. Ráadásul mikor talál magának egy normális srácot, el is veszíti. Úgy érezte, hogy elárulja a lányt a mondandójával. - Most már sorozatgyilkosról van szó, mivel ugyan úgy végeztek vele, mint Caroline-nal. Ne aggódj, téged nem gyanúsítanak, mert Jason látott titeket, amikor hazavitt. - Elég gyenge próbálkozás volt, de megpróbálta valamivel jobb kedvre deríteni. - Becky szerint hamarosan esti kijárási tilalom lesz és...

Katherine még beszélt egy ideig, de Sophie már nem értett belőle semmit. Az agya teljesen leblokkolt, s csak az első két mondat visszhangzott a fejében.

Ez az én hibám. Ha akkor elmentem volna vadászni, akkor még most is élne. Az önzőségem egy ember életébe került.

Egy könnycsepp folyt végig az arcán, melybe megpróbált belesűríteni mindent. Nagyon jól tudta, hogy a sírás nem oldja meg a gondokat, de azt sose tudta megakadályozni, hogy legalább egy cseppet ne hullajtson. Így ebbe kellett minden bánatát belesűrítenie.

Észre sem vette, hogy a közelben lévő asztalnál egy barna hajú fiú elégedetten mosolyog a jelenet láttán.

A sírás nem old meg semmit, Sophie - visszhangzott fejében apja mondata.

- Ne sírj, Sophie - simogatta meg barátnőjét Katty. - Nem a te hibá...
- Most mennem kell - állt fel gyorsan a szöszi.
- Hova? - lepődött meg Katy.
- Sok dolgom van még. Majd holnap találkozunk - köszönt el, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott, hátra hagyva egy értetlen lányt.

Vicky messziről szemlélte a jelenetet, majd egy poharat törölgetve sétált oda Katherine-hez.
- Mindig is mondtam, hogy furcsa egy lány. Olyan... különc. Mintha nem is ebben a világban élne.
- Hagyd már abba, Vicky! - csattant fel a fekete hajú. - Sophie egy nagyon rendes lány! Vagy már elfelejted, hogy ha ő nem lenne, akkor...
- Jó-Jó! Igazad van. Kérlek, ne emlegesd azt az estét - szomorodott el a lány.
- Rendben. A lényeg, hogy bármennyire is viselkedik néha furcsán, ő rá bármikor lehet számítani, bármiben. A legjobb barátnő - mosolyodott el. Vicky azonban csak hümmögött, hisz ő már valahol egész máshol járt.

*

- Kérem! Kérem ne bántsanak! - könyörgött zokogva egy szőke hajú lány a falhoz préselődve. A környék kihalt volt, csupán páran tartózkodtak ott: lány, s rajta kívül még három férfi. Az utóbbiak eléggé erős testalkatúak voltak, borostásak és bűzlöttek az alkaholtól. Szinte nem is volt kérdéses, hogy mit akartak attól a szerencsétlen lánytól.
- Mi a baj, Szépségem? Hát nem élvezed a társaságunkat? Talán - kapta el hirtelen a lány nyakát, és jól megszorította - nem vagyunk elég kívánatosak a számodra?!
- Kérem... - Csupán ennyit tudott. Sírni és könyörögni. Ereiben megfagyott a vért, hisz tisztában volt, semmi esélye ellenük. Még ha el is terelte volna a figyelmüket, remegő lábaival alig tudta megtartani saját súlyát, nem hogy még elszaladni.
- Ne aggódj, cicus - szólalt meg az egyik, aki elkezdte kioldani az övét. - Egy életre szóló élményben lesz részed. - Erre mindhárman elnevették magukat, a lány pedig még jobban sírt. Úgy érezte, a halál áldás lenne számára ebben a pillanatban. Egy durva kéz erőszakosan kezdte letépni róla a ruhát.

- Nem szép dolog ráerőltetni egy védtelen lányra az akaratunkat - csendült fel egy lágy hang.
- Ki vagy te? - kérdezte az eddig szótlan harmadik.
- Csupán egy erre sétáló lány - lépkedett elő egy szőke, kék szemű lány, ártatlan mosollyal az arcán.
- Csak nem te is csatlakozni szeretnél, Kiscsillag? - kérdezte kaján hangon a taperolós.
- Ha az uraknak nincs ellenvetésük - mondta, majd ledobta maga mellé a pulcsiját a földre.
- Na végre, egy bevállalós bige. Tanulhatnál tőle - szólt oda a falnál remegő lányra.
- De figyelmeztetem önöket, én nem adom olyan könnyen magam - mosolyodott hamiskásan.
- Azt majd meglátjuk - nyalta meg a férfi az ajkát.
- Én szóltam.

Vicky számára innen túl gyorsan törtnéntek az események. Csupán egy hátborzongató tekintetre, pár fájdalmas kiáltásra, s utána már a három földön fekvő férfire emlékszik, majd egy felé közeledő kézre. Ijedten nézett fel, de egy kedvesen mosolygó lány tekintett vissza rá. Remegő végtagját kinyújtva fogadta el a segítő jobbot. De nem tudott megállni a saját lábain, így az "ismeretlen" kénytelen volt felvenni a hátára.
- Hol laksz? - kérdezte az idegen.
- Innen négy saroknyira. Egy nagy, fehér ház. Meg fogod ismerni. - Nem tudta, hogy miért, de megbízott benne.
- Rendben. - Mikor odaértek letette a öldre, majd további szép estét kívánva elindult.
- Várj! - kiáltott utána Vicky. - Hogy hívnak?
- Sophie Knight - fordult vissza a kérdezett.
- Az enyém Vicky Smith.
- Tudom - mosolygott kedvesen. - Együtt járunk törire és irodalomra.

Vicky megkövülten nézte a távolodó alakot, s már ekkor elkönyvelte magában, hogy nála különösebb alakot még soha életében nem látott. S hiába mentette meg az életét, azt a hátborzongató fényt, amit akkor látott a lány szemeiben, soha életében nem felejti el.

*

Sophie teljesen magába fordult, lelkében elképesztő erejű háború tombolt. Ő volt a felelős a fiú haláláért, senki más. A saját önzősége miatt meghalt egy ártatlan, fiatal srác. A hibája egy ember életébe került. Ezt soha sem fogja megbocsátani magának. Kezeit ökölbe szorította, próbálta visszafogni testének remegését. És még ő hibáztatta Lucast és hordta le mindennek magában. Hogy lehetett ennyire ostoba? Mikor lett ennyire önző? Ennek nem szabadott volna így történnie. Most azonnal hozzá kell látnia az előkészületekhez.

A hazavezető utat futva tette meg, jó néhány ember figyelmét felkeltve ezzel, de ő nem törődött velük. Otthon átöltözött melegítőegyüttesbe, s hozzálátott a bemelegítéshez. Különféle nyújtásokat csinált, majd előkapta a tőrjeit, s azokkal gyakorolt különféle mozdulatokat. Sosem szerette a lőfegyvereket, éppen ezért adott neki annak idején az apja két tört színezüstből. Gyönyörű, egyedi darabok voltak. Ráadásul tökéletesen illettek Sophie kezébe, ami külön örömet jelentettek a lánynak. Néha úgy érezte, mintha ezeket neki készítették volna.

Már sötétedett, mikor felvette "vadászruháját": tornacipő, sötétkék farmer, fekete pulcsi, alatta pedig egy szintén fekete topp. Tőrjeit elrakta a régi táskájába, majd elindult. Roger már régebben vett neki egy, gyönyörű, fekete motort, de eddig nem használta túl sokszor. Most viszont jó hasznát vette.
Már jól kiismerte magát a kórház épületében, mivel korábban a boszorkányos gyilkosságoknál sokszor kellett ide betörnie, hogy megvizsgálhassa a holttesteket. Nem akart sokáig időzni. Felvett egy kesztyűt, hogy lehetőleg ne hagyjon ujjlenyomatokat. Megkesete a jelentéseket, majd megkereste a "legfrissebb" hullát. Kihúzta a tálcát, majd elővette a kisüveget amit vitt magával. A gyakorlatiassága jól jött, így nem veszett kárba egy csepp vér sem. Miután minden nyomott eltüntetett, elindult a motorjához, felpattant rá és elhajtott. Egész testében érezte, ahogy adrenalin szintje emelkeik.

Mikor leparkolt azon az útszélen, ahol egy nappal ezelőtt Lucasszal lekanyarodtak, levette a bukósisakját. A táskájából elővette a két tőrt, majd óvatosan belemártotta a vérbe. Várt egy kicsit, majd elrejtette pulcsija alá őket. Nagyokat lélegzett, igyekezett lenyugtatni magát. Lehunyta pilláit, úgy koncentrált. Mikor kinyitotta, már nem egy elszánt, hanem egy rémült tekintett pásztázta a tájat. Lassan, remegő lábakkal indult útnak. Nem tudta, mennyi idejébe telik, míg megtalálja a dögöket, de addig itt fog maradni. Ezúttal teljesen egyedül fog kiállni négy vérszomjas dög ellen. Nem számíthat senkire, csak saját magára. De ez így van rendjén. Így legalább nem sodorhat senkit sem veszélyre.


JelenOtt állt a vérszévó dög felett, bosszúszomjas tekintettel. De volt ott még valami más is. Egy furcsa fény, ami még nem látszódott teljesen tisztán, mégis félelmet ébresztett a vámpírban mikor megpillantotta. Sophie nagyokat lélegzett, majd újból elindult rémült tekintettel. Tornacipőjén keresztül is érezte a harmatos füvet, pulcsija alá is befújt a hideg levegő. Minden egyes eltelt perc egy örökkévalóságnak tűnt a számára. A feszültség pattanásig feszült benne, hisz vámpírral, egyedül még sosem volt dolga. Eggyel még úgy-ahogy csak el tudott bánni, de három még mindig hátra van. Azokat már nem lesz olyan könnyű elintéznie, s ha rájönnek, hogy ő tette, kegyetlenül meg fogják torolni. Csak reménykedni tudott, hogy az előtt képes lesz elintézni őket, mielőtt lebukik. De bízott benne, hogy a 14 éven át tartó kiképzése és, hogy négy éve jár önvédelemre elég lesz a győzelemhez.
Egy pillanatra bentrekedt a levegő a tüdejében, mikor egy árnyat látott elsuhanni. Itt van. Megpróbált tovább haladni úgy, ahogy korábban, rémült arccal, ártatlan tekintettel, remegő testtel.
- Nézzenek oda! Milyen finom falatok sétálgatnak itt! - csendült fel egy önelégült férfi hang. Odakapta a tekintetét, de nem volt ott senki. - Hová nézel, nyuszó-muszó? - suttogta a kérdést a fülébe az iménti alak. Sophie halkan felsikkantott és ijedten megfordult. Egy önelégülten mosolygó, barna szemű, barna hajú, 20 év körüli férfi nézte végig tetőtől talpig.
- Ki maga? - hangja remegett.
- Oh, ezek a buta sablonos kérdések. Mit szólnál, ha átugranánk ezt a részt, s egyből a kellemes résznél kezdenénk, hm? - húzta féloldalas mosolyra a száját. Ha Sophie nem lett volna tisztában azzal, micsoda is az előtte álló, talán megtetszett volna neki, de így...
- Alex hányszor mondjam még? Az étellel nem illik játszani - jött elő az egyik bokor mögül egy hosszú, fekete hajú férfi. Szemei sötétkéken csillogtak, önelégültséget tükröztek. Biztos most változott át. Tehát akkor őt lesz a legkönnyebb... - Elnézést - hajolt meg az imént megjelent előtt Alex, s közben gúnyosan mosolygott. - De ha egy ilyen kívánatos kiscsibével van dolgom, elgondolgodom, vajon nem lenne jobb, ha inkább ő is közénk tartozna?
- Hmm. - A férfi kritikus tekintettel közelítette meg a szöszit. Minden egy porcikáját alaposan megnézte, majd halványan elmosolyodott. - Igazad van, Alex. Egy ilyen szép lány nem érdemel halált. Előtte azonban nem ártana egy kissé csillapítani szomjúságom. Már annyira éhes vagyok - mondta, miközben ínyéből több tűhegyes fog nőtt ki.
- Edward! Edward várj! - ugrott elő a bokor mögül egy ziháló lány. Tökéletes alakja, hosszú, fényes fekete haja és csillogó zöld szemei voltak, melyek félelmet tükröztek. - Az a lány egy vadász!
A férfi meglepetten fordult vissza a szőkéhez, de már nem tudott a kék íriszekbe nézni, ugyanis Sophie egy villámgyors mozdulattal választotta le a fejét testéről.

A lány azonnal támadásba lendült, ám ezzel nagy hibát vétett. Az ifjú vadász számított erre, s könnyedén tért ki. Kezeiben kétszer megforgatta a tőröket, s minden izmát megfeszítve koncentrált. Innentől kezdve már nem kellettt álcáznia magát. Most már lelepleződött, s innentől kezdve elég egy apró hiba, és búcsút mondhat az életének.
- Ezért megdöglesz, ribac! Szárazla szívlak, utána pedig miszklikbe aprítalak! - ordította magából kikelve. Nem nézett ki komolyabb ellenfelet a lányból, így nyugodtan rávetette magát.

Sophie fel volt készülve az esztelen támadásra. Minden lehetőséges alternatívát végiggondolt, ahogy a vámpírnő megpróbálja megölni, de nem hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni. A vérszívó villámgyorsan a háta mögé került, majd onnan készült rávetni magát. A szöszi azonban sarkazott egyet, így szemtől szembe kerültek, majd művészi precizitással választotta le a nő fejét a törzsétől.

Alex pont ekkor eszmélt fel, s dühödten áldozatára támadt. Akkorát behúzott Sophie-nak, hogy az több métert repült, utána pedig nagyot nyekkenve ért földet, felrepedt szájjal.Tőrjeit elfehéredett ujjakkal szorította, hisz azoktól függött az élete. Mire feleszmélt a vérszívó már ott is volt előtte, s egy jó nagyot belerúgott, mire a vadász vért köhögött fel. Alex a hajánál fogva rántotta fel a földről, majd hozzávágta a fához. A lány ajkai közül vékony csíkban kezdett el folyni a vér.
- Pedig én felajánlottam neked az örök életet, erre te - itt erőből belevágott a szöszi hasába - megölöd a társaimat! - Jobb kezével alaposan megszorította a lány nyakát, így az alig kapott levegőt, a ballal pedig a szőke tincseket söpörte ki a lány nyakából.
Sophie kezéből kiestek a tőrök, a fájdalomtól felnyögött. Elszámította magát, s most ennek a tévedésének issza meg a levét.
- Most pedig - hajolt közel a lány nyakához -, búcsúzz el az életedtől!
A vadász behunyta szemeit, s felkészült a legrosszabra. Már érezte a forró leheletet, a tűhegyes fogakat a bőrén, mikor váratlan dolog történt. Alex elengedte a torkát, így újból rendesen kapott levegőt. Lecsúszott a földre, haja az arcába hullott, a levegőt kapkodva vette.
- Ez nem lehet - hebegte a vámpír. - Te nem lehetsz...
Sophie tudta, ez az utolsó esélye. Nem tudta miről beszél a vérszívó, de abban a pillanatban nem is érdekelte. Felkapta a földre hullott tőröket, összeszedte minden erejét, majd felugrott és levágta a vámpír fejét. Alexet teljesen ledermesztette az a tekintet, amivel a vadász utolsó pillanatban ránézett. Már akkor tudta, hogy sejtése beigazolódott. Tényleg ő volt az.

Sophie a srác testével együtt dőlt a földre. Elég kemény ütéseket kapott, s nem nyújtott valami szép látványt. Hálát adott apjának, amiért az megtanította rá, hogy miként őrízze meg a legkilátástalanabb helyzetekben is a lélekjelenlétét. Még egy húsz percet hagyott magának, hogy nagyjából összeszedje magát, utána viszont összehordta a testeket egy kupacba. A táskájában - amit korábban egy közeli fa alá rejtett - volt egy kis üveg benzin és egy doboz gyufa. Míg égtek a testek, elővette a zsebéből a rózsafüzérét, amely mindig nála volt. Ez volt az egyetlen tárgy ami megmaradt az édesanyjától. Soha életében nem volt alkalma beszélni vele, de apjától tudta, hogy hitt Istenben, s mindig azt mondogatta, hogy: A remény hal meg utoljára. E mondás lett Sophie életfilozófiájának egyik alapja is. Amíg Elizabett Knight nyaklánca nála van, addig él benne egy jobb, boldogabb jövő reménye. S pont ezek miatt lett ő is vallásos.
Letérdelt a tűztől biztonságos távolságban és imádkozni kezdett. Elég furcsának tűnik, hogy egy vadász hisz Istenben, pláne meg, hogy olyan erősen, mint ő. Először a vámpírok lelkéért mondott egy rövid imát, majd bocsánatot kért, amiért gyilkolásra kényszerült. Miután mindennel végzett vetett egy keresztet, majd elrakta a füzért. Sokáig bámult a már kialudni készülő tűzbe, s közben a mai vadászatán gondolkozott. Kíváncsi volt, hogy mire célzott Alex, de tisztában volt vele, hogy már eléggé kicsi a valószínűsége, hogy valaha megtudja.

Egy faág reccsenésére kapta fel a fejét. Tekintete egy ragadozóéval vetekedett. Izmait megfeszítette, s készen állt rá, hogy egy újabb vérszívóval küzdjön meg. Lassan egy férfi alakja körvonalaződott előtte a sötétben.
- Ki maga? - kérdezte távolságtartóan. Lassan felállt, de szemét egy pillanatra sem vette le az árnyról.
- Szép munkát végeztél, Sophie. Ha így haladsz, még apádat is túlszárnyalod.
- Ki maga? - tette fel újra a kérdést, ezúttal már nyomatékosan. - Honnan ismeri a szüleimet?
- A régi szomszédait nehezen felejti el az ember, nem igaz? - Ahogy egyre inkább közeledett a lányhoz, annak úgy tágultak ki a szemei a megdöbbenéstől. Mikor elé ért leült vele szembe, s kedvesen mosolygott, miközben igyekezett alaposan szemügyre venni a sokkos állapotban lévő szöszit.
- Jo-John bácsi?