Előzetes

Üdv mindenkinek!

Mint ahogy korábban megígértem, itt egy részlet a következő fejezetből, ami várhatóan holnap kerül feltöltésre.

"A nap a szokásos medrében folyt tovább, emberek jöttek-mentek, semmi említésre méltó nem történt, egészen délután háromig. Két srác lépett be az ajtón, Sophie pedig kis híján elájult. Katherine izgatott mosollyal az arcán lopózott közelebb hozzá.
- Látod azt a két szépfiút? Melyik jön be jobban? - kérdezte titokzatos hangon, de tekintetét egy percre sem fordította el a két idegenről. - Nekem a baloldali tetszik inkább, de ha szeretnéd, osztozok. Mi az? Elvitte a cica a nyelved? - kuncogott fel, de mikor maga mellé nézett az arcára fagyott a vigyor. Sophie-nak csupán a hűlt helye volt, valamint a személyzeti öltöző ajtajának a csukódását hallotta. Meglepetten húzta fel a szemöldökét és már épp indult volna barátnője után, mikor megszólították."

A következő rész címe: Válaszút.

III. Vadászat

Ajánlott dal: Evanescence - Going under

"Ha elég erős vagy, ne szégyeld gyengének mutatni magad: ha így teszel, ellenséged felhagy az óvatossággal, és idő előtt támadásba lendül."

Ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, nem kell elfelejtenie a múltját, csupán el kell fogadni. Hisz régi önmagunk, tetteink hozzánk tartoznak, s ez ellen nem lehet tenni semmit sem. Az ember nem tagadhatja meg önmagát. De a boldogsághoz vezető úton hagynunk kell, hogy minden erőnkkel a jelenre tudjunk koncentrálni, hisz ez az, ami valóban fontos. A cél eléréséhez azonban rengeteg út vezet. Egyik könnyebb, másik nehezebb. De vajon mindig a hosszú utak juttatnak el minket vágyainkhoz? Miért nem lehet, hogy az embernek egyszerűen csak úgy az ölébe hulljon a boldogság? Miért kell napokon; hónapokon; éveken át szenvednie ahhoz, hogy pár percre megfeledkezve a világról, minden baját levetve lebeghessen a felhők fölött? Miért kell annyi kínt elviselnie, hogy csupán egy kis ideig fürödhessen a napfényben?

Az emberiség legnagyobb átka, egy örök, íratlan törvény: nem juthatsz semmihez, ha nem adsz cserébe valamit. Egyenértékűség. De vajon mit kell adni cserébe, hogy végre egyszer... Csupán egyszer felhőtlenül boldog lehessen az ember? Mi érhet fel vele? Mit kell adni cserébe? S egyáltalán... Mi a boldogság? Egy szerető család? Kedves barátok? Jó állás? Kitűnő eredmény? Gazdagság?
Emberenkét változó. De, hogy kinek mit jelent ez az egy szó, s az a mögötte lévő jelentés, leginkább a gyerekkor határozza meg, a neveltetéstől függ. Akik szegények voltak, nagy vagyonra vágynak; akik az utcán nőttek fel, egy biztonságos, meleg otthonra; akik egyedül, azok szerető családra... Mindenki arra vágyik, amiben nem volt része, mert azt hiszi, ha megkapja, akkor boldog lehet, de ez csupán egy ostoba képzelgés. Nem a vágyak beteljesedése tesz minket boldoggá, hanem az az út, amit végigjárunk, míg elérünk odáig. Nehéz, hosszú út, tele rengeteg buktatóval. Erősnek kell lenni, hogy azt valaki végigjárja. De nem az a hős, aki egy karcolás nélkül végighalad, hanem az, aki fel bír állni, miután elesett, s képes tovább menni. S közben önmagában megjegyzi azt a repedést az úton, melyben felbukott, pedig legbelül tudja, hogy ez még nagyon sokszor fog megtörténni, hisz az embernek néha ezerszer el kell követni ugyanazt a hibát, hogy tanuljon belőle, de ez így van rendjén.
Ha mindezt végiggondoljuk rájövünk, hogy az igazi boldogság nem más, mint a lelki béke. Amikor már nincsenek álmaink, vágyaink, s a semmi is okozhat örömet.

Hamarosan Sophie is rájön, hogy a boldogságához vezető útnak még a felét sem tette meg...
　
Sophie, korabeli lánytársaihoz képest viszonylag békésen aludt. Mások egész éjszaka álmatlanul forgolódtak volna, s izgatottan várnák a másnapi randit. Na, nem mintha ő nem izgulna, csupán ő teljesen más szemszögből nézte a dolgokat. Boldog volt, hosszú idő óta először. S ez az érzés nyugalommal töltötte el. Úgy érezte, végre az utolsó kirakós is a helyére került új életében. Már megvolt a békés, nyugodt otthon, a szerető család, a kedves, néha kissé túlpörgött barátnő, kitűnő eredmények a középiskolában, ami egyenes utat jelentett a főiskolára, s most megkapta az utolsót... Egy fiút, aki remélhetőleg nem csupán egy trófeának tekinti őt, hanem komolyabb szándékai is vannak. Az egyetlen bökkenő számára csupán a mindig fel-felbukkanó múltja volt. Mintha szándékosan kísértené őt, hogy sose találhasson rá a lelki békéjére.

Ekkor hirtelen kipattantak a kék íriszek. A vámpírok! A francba! Dühösen rántotta le magáról a takarót, s kémlelt ki az ablakon. Mikor meglátta a messzi horizontot világosra festő napsugarakat, mérgesen csapott rá az ágyára. Világosban nem túl sok esélye volt arra, hogy megtalálja a vérszívókat, ráadásul egy halottnak a vérét is meg kell szereznie. Nappal azért mégsem törhet be a hullaházba, hogy lecsapoljon egy már békében nyugvót. Kezeibe temette arcát, s közben elátkozta magát, amiért hagyta, hogy egy srác elterelje kötelességéről a figyelmét. Lassan emelte el végtagjait, s eltöprengett előbbi gondolatain. Kötelessége? Az övé? Valóban így lenne? Sose fog tudni kitörni a körből, mindig a sötétségben kell élnie, démonok, s egyéb gonosz teremtmények után kutatva? De nem pont ezért akart elmenni, hogy ezt abbahagyja? Azzal tisztában volt, hogy a másokon való segítés lesz számára mindig a legfontosabb, ezért akart orvosnak tanulni. Segíteni szeretett volna a rászorulókon. Hála apja tanításának könnyedén tudott sebeket tisztítani, összevarni, töréseket rögzíteni, végtagokat a helyére rakni. Hisz ezek mind olya dolgok voltak, amiket egy vadászat során bármikor tudnia kellett alkalmazni.

Fáradtan visszahanyatlott az ágyára és nagyot sóhajtott. Egy ideig még bámulta a mennyezetet, s közben, mintha egy moziban lenne. A plafon volt a képzeletbeli vászon, melyre a tegnap estén történteket vetítette képzelete. Halkan kuncogott egy-két érdekesebb résznél, s mikor a hazaútnál járt, lehunyta pilláit. Szinte érezte a hideg menetszelet, ahogy libabőrössé vált tőle. Át is karolta saját magát, mintha tényleg a hideg rázná. Azonban hamarosan egy sokkal kellemesebb részhez ért el. Egy kezét felemelte, s ujjaival finoman megérintette ajkát. Olyan érzése volt, mintha Lucas ajkai csak most váltak volna el az övétől. Mint akibe áram ütött, úgy pattant fel az ágyról. Hitetlenkedve nézte kezeit, majd tekintetét a tükörre fordította. A kék íriszek kikerekedtek, s lassú képekkel közelítette meg a tárgyat, mely teljesen élethűen adta vissza az elképedt lányt. Sophie ledöbbenésének oka ezúttal nem a szokásos ijesztő reggeli tükörképe volt. Szemei most élettel telien csillogtak, arca kipirult, szája sarka felfelé görbült, s egész lényéből sugárzott az élet.

Hitetlenkedve megrázta a fejét, s arca komor lett. Nem tetszett neki ez a hirtelen változás saját magán, ugyan akkor most legalább nem kap szívinfarktust a tükörképétől. Beletúrt hosszú, szőke hajába, s morogva elment a fürdőjébe. Még nyugodtan aludhatott volna, hisz ma nem kellett bemennie dolgozni, de Roger bácsinak muszáj reggelit készítenie, mivel az saját magának sosem szokott. Nem volt kedve felöltözni, így csupán a fekete, szatén fürdőköntösében - ami éppen csak a fenekéig ért, s az ujjai is csak a könyökéig - ment le a konyhába.

Vidáman dudorászva állt neki a rántotta, pirítós, kávé és tea készítésnek. Mire mindennel végzett a ház ura is becsoszogott az ebédlőbe. Sophie épp a cukorért nyújtózkodott, amit szokás szerint a legmagasabb polcra kellett tennie, hogy még véletlenül se érje el. Minek is? Hisz nem jobb minden egyes alkalommal szenvedni ezzel? Mekkora badarság....

Eközben egy sárga szempár tetőtől talpig végigmérte a szenvedő lányt. A fekete szín kiemelte bőrének hamvasságát, hátára omló hajának szőkeségét, derekát szorosan összefogó anyag karcsúságát, formás fenekét és a hosszú, vékony, izmos lábakat, melyeket már egyáltalán nem takart a köntös. A sárga íriszek elégedettséget tükröztek.

Sophie ismét elátkozta saját ostobaságát, mint minden reggel. Már majdnem sikerült megkaparintania a cukortartót, mikor egy másik kéz átnyúlt a válla felett, s könnyedén levette az említett tárgyat. A lány meglepetten fordult meg, s ajkai mosolyra húzódtak.
- Jó reggelt, Roger bácsi - köszönt.
- Jó reggelt, kincsem - mondta, s közben lágyan homlokon csókolta nevelt lányát, ahogy szokta. Majd maga elé emelte a cukortartót. - Nem lenne egyszerűbb, ha egy lentebb lévő polcra pakolnád? - kérdezte érdeklődve.
- Ugyan - legyintett Sophie. - Úgy túl egyszerű lenne. - Roger jót nevetett, s a lány is halkan kuncogott, majd elvette a cukortartót, a férfit pedig az ebédlőbe terelte. Miközben az italokat ízesítette, megkezdték a szokásos reggeli társalgásukat.
- Hogy aludtál? Most valahogy sokkal kipihentebbnek tűnsz - jegyezte meg.
- Igen, rég aludtam már ilyen jót. A tegnapi napom nagyon jól sikerült. Minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Kivételesen az alkalmazottak sem rontottak el semmit.
- Az jó! Örülök.
- De ahogy hallottam, nem csak nekem volt jó a tegnapi nap - jegyezte meg Roger, félig felpillantva az éppen leülni készülő lányra.
- Hát... Öhm... - Sophie kissé kellemetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mit kéne most mondania. Az édesanyjával sosem volt alkalma akár csak egy szót is váltani, az apja még az előtt meghalt, hogy felfedezte volna a férfi nemet. Nem tudta mit és hogyan kéne...
- Sophie, nincs semmi baj - kezdte Roger nyugodt hangon. - Már nagykorú vagy, nyilvánvaló, hogy egyszer eljön az is, mikor komolyabban kezdesz érdeklődni fiúk után. Igaz, hogy még nem vagy felnőtt, de remélem, semmi butaságot nem teszel. Hisz már csak te maradtál nekem, te vagy az én szemem fénye. Legszívesebben a széltől is óvnálak - nevetett fel, mire a lány is elmosolyodott. - De nem lehet. A saját belátásod szerint kell élned az életed. Ettől függetlenül azonban bármikor, bármiben van rám szükséged, tudod, hol találsz.
- Köszönöm, Roger bácsi - hálálkodott könnyes szemekkel a lány. Boldog volt, olyan boldog, mint még eddig soha. El nem tudta volna képzelni, mi lenne vele most, ha akkor nem fut össze vele.
- Ez csak természetes. Na, de most van még valami, amit el kell mondanom. Ma el kell utaznom, és nem tudom, hogy mikor jövök haza.
- Értem - szontyolodott el egy kissé.
- Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Ki is az a fiú? És hol voltatok tegnap este? - Sophie halványan elpirult.
- Lucasnak hívják, tegnap elvitt motorozni. Vacsoráztunk, aztán hazahozott. Majd megbeszéltük, hogy ma elmegyünk valahova ebédelni. Ennyi. Nem történt semmi rendkívüli - mondta hihetetlenül gyorsan a lány.
- Értem, akkor nem is olyan nagy baj, ha ma üres lesz a lakás - kacsintott a szöszire, mire az fülig elpirult, hisz értette a célzást.
- Nem-nem! Dehogy is! Tudod, hogy én nem vagyok olyan, Roger bácsi! - tiltakozott felháborodva.
- Jó-jó! - emelte fel a kezeit megadóan a férfi. - De minden esetre - állt fel az asztaltól, majd folytatta - azért okosan. Köszönöm a reggelit.
- Szívesen. Mikor indulsz? - kérdezte érdeklődve.
- Max. egy óra. Beköszönök előtte - mosolyodott el a ház ura.
- Rendben - bólintott a lány.

Miután Sophie is befejezte a reggelit elpakolt, elmosogatott. Mire mindennel végzett Roger is útra készen állt, majd egy rövid búcsúzkodással elment. A szöszi egy kissé furcsán érezte magát, hisz nevelőapja még sosem hagyta magára, egy-két napnál tovább, most pedig ki tudja, mikor jön haza. Jobban örült volna, ha legalább egy megközelítő időpontot mond. Így tudta volna, mikor kezdjen el aggódni, így viszont nincs semmi támpontja.

Nagy levegőt vett és felment a szobájába. Már fél kilenc körül járt, így úgy döntött, összepakol a szobájában, aztán elkezd készülődni. Nem tudta, hova mennek majd, de a biztonság kedvéért a haját is megmosta, s a kedvenc málnás testápolójával kente be magát fürdés után. Egy sárga toppot, egy sötétkék farmert és egy fekete pulcsit vett fel. Nem akart túlságosan kiöltözni, hű akart lenni saját magához. Fekete szemceruzával kihúzta a szemeit, majd a szempillájival vesződött hosszan, de az eredménnyel így sem volt elégedett.

Végül fél tizenegyre sikerült teljesen elkészülnie. Ledőlt az ágyára, s unottan kapcsolgatta a csatornákat, hátha talál valami érdekeset, de hamarosan után megunta. Ezért inkább letelepedett az íróasztalához, s a laptopján kezdett el nézelődni az új iskolája után. "Véletlenül" pont rátalált Lucasra, aki eddig megközelítőleg mindig kitűnő eredménnyel zárta az éveit. Bár további bogarászás után talált egy-két eléggé rosszmájú megjegyzést, ahol arra céloztak, hogy mindez csak azért lehetséges, mert ő a főiskola rektorának egy szem fiacskája.

Az idő telt-múlt, de Lucas még mindig nem érkezett meg. Sophie kezdett egyre idegesebb lenni, hisz már majdnem delet ütött az óra. Reménykedett benne, hogy csak valami közbejött a srácnak és nem tudja elérni, mivel nem cseréltek telefonszámot. Igen, biztosan csak ez történt, és hamarosan megérkezik, akkor pedig alaposan rápiríthat. Sophie ezzel próbálta vigasztalni magát.

De hiába várt, az óra lassan délután kettőt mutatott, a srácnak pedig se híre, se hamva. Fél háromkor dúlva-fúlva ment a munkahelyére, ott biztosan találkozik ismerősökkel - gondolta. Nagy léptekkel haladt. Belépve a helységbe, megpillantotta Katherine-t a pultnál, aki éppen a szokásos ásványvizét kortyolgatta. Ettől egy kissé jobb kedvre derült
- Szia Katy.
- Oh, szia Sophie - köszönt vissza meglepetten a fekete hajú lány.
- Történt tegnap valami érdekes?
- Miután ti elmentetek Lucasszal semmi - mosolyodott el halványan, szemében pedig sajnálat fénylett, amit a szösze nem igazán értett.
- Hogy érted?
- Ugyan Sophie. Azt hiszed, senki sem látta a kis előadásotokat? Vicky ide is jött és megkérdeztem, hogy még mindig nem nőtted ki ezt a nehezen kapható énedet? - kuncogott, de boldogság nem tükröződött benne.
- Lehet jobban járnék. Akkor a fiúk talán nem ültetnének fel - húzódtak fanyar mosolyra ajkai.
- Hogy érted?
- Tegnap, mint tudod, elmentem vele randizni. Elvitt a város határánál lévő folyóhoz és ott vacsoráztunk, gyertyafény mellett. Végig nagyon aranyos és udvarias volt. Mikor elálmosodtam hazavitt és... és... Megcsókoltam. Aztán ő is engem - pirult el. - Majd megígérte, hogy ma 11-re értem jön, de sajnos elég rendesen felültetett. Biztos rájött, hogy engem nem kap meg olyan könnyen, így gyorsan tovább is lépett - fejezte be morogva.
- Sophie... Te nem is... Nem is tudod?! - kérdezte teljesen ledermedten Katy.
- Mit? - értetlenkedett a szöszi.
- Lucast ma reggel találta meg két horgász a stégüknél, holtan - kezdett bele lehajtott fejjel, eléggé feszengve. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy neki kell ezt elmondania. Nem tudott túl sokat barátnőjéről, hisz az maga volt a rejtélyesség, de négy év barátság után már sejtette, hogy annak nem túl sok örömben volt része. Ráadásul mikor talál magának egy normális srácot, el is veszíti. Úgy érezte, hogy elárulja a lányt a mondandójával. - Most már sorozatgyilkosról van szó, mivel ugyan úgy végeztek vele, mint Caroline-nal. Ne aggódj, téged nem gyanúsítanak, mert Jason látott titeket, amikor hazavitt. - Elég gyenge próbálkozás volt, de megpróbálta valamivel jobb kedvre deríteni. - Becky szerint hamarosan esti kijárási tilalom lesz és...

Katherine még beszélt egy ideig, de Sophie már nem értett belőle semmit. Az agya teljesen leblokkolt, s csak az első két mondat visszhangzott a fejében.

Ez az én hibám. Ha akkor elmentem volna vadászni, akkor még most is élne. Az önzőségem egy ember életébe került.

Egy könnycsepp folyt végig az arcán, melybe megpróbált belesűríteni mindent. Nagyon jól tudta, hogy a sírás nem oldja meg a gondokat, de azt sose tudta megakadályozni, hogy legalább egy cseppet ne hullajtson. Így ebbe kellett minden bánatát belesűrítenie.

Észre sem vette, hogy a közelben lévő asztalnál egy barna hajú fiú elégedetten mosolyog a jelenet láttán.

A sírás nem old meg semmit, Sophie - visszhangzott fejében apja mondata.

- Ne sírj, Sophie - simogatta meg barátnőjét Katty. - Nem a te hibá...
- Most mennem kell - állt fel gyorsan a szöszi.
- Hova? - lepődött meg Katy.
- Sok dolgom van még. Majd holnap találkozunk - köszönt el, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott, hátra hagyva egy értetlen lányt.

Vicky messziről szemlélte a jelenetet, majd egy poharat törölgetve sétált oda Katherine-hez.
- Mindig is mondtam, hogy furcsa egy lány. Olyan... különc. Mintha nem is ebben a világban élne.
- Hagyd már abba, Vicky! - csattant fel a fekete hajú. - Sophie egy nagyon rendes lány! Vagy már elfelejted, hogy ha ő nem lenne, akkor...
- Jó-Jó! Igazad van. Kérlek, ne emlegesd azt az estét - szomorodott el a lány.
- Rendben. A lényeg, hogy bármennyire is viselkedik néha furcsán, ő rá bármikor lehet számítani, bármiben. A legjobb barátnő - mosolyodott el. Vicky azonban csak hümmögött, hisz ő már valahol egész máshol járt.

*

- Kérem! Kérem ne bántsanak! - könyörgött zokogva egy szőke hajú lány a falhoz préselődve. A környék kihalt volt, csupán páran tartózkodtak ott: lány, s rajta kívül még három férfi. Az utóbbiak eléggé erős testalkatúak voltak, borostásak és bűzlöttek az alkaholtól. Szinte nem is volt kérdéses, hogy mit akartak attól a szerencsétlen lánytól.
- Mi a baj, Szépségem? Hát nem élvezed a társaságunkat? Talán - kapta el hirtelen a lány nyakát, és jól megszorította - nem vagyunk elég kívánatosak a számodra?!
- Kérem... - Csupán ennyit tudott. Sírni és könyörögni. Ereiben megfagyott a vért, hisz tisztában volt, semmi esélye ellenük. Még ha el is terelte volna a figyelmüket, remegő lábaival alig tudta megtartani saját súlyát, nem hogy még elszaladni.
- Ne aggódj, cicus - szólalt meg az egyik, aki elkezdte kioldani az övét. - Egy életre szóló élményben lesz részed. - Erre mindhárman elnevették magukat, a lány pedig még jobban sírt. Úgy érezte, a halál áldás lenne számára ebben a pillanatban. Egy durva kéz erőszakosan kezdte letépni róla a ruhát.

- Nem szép dolog ráerőltetni egy védtelen lányra az akaratunkat - csendült fel egy lágy hang.
- Ki vagy te? - kérdezte az eddig szótlan harmadik.
- Csupán egy erre sétáló lány - lépkedett elő egy szőke, kék szemű lány, ártatlan mosollyal az arcán.
- Csak nem te is csatlakozni szeretnél, Kiscsillag? - kérdezte kaján hangon a taperolós.
- Ha az uraknak nincs ellenvetésük - mondta, majd ledobta maga mellé a pulcsiját a földre.
- Na végre, egy bevállalós bige. Tanulhatnál tőle - szólt oda a falnál remegő lányra.
- De figyelmeztetem önöket, én nem adom olyan könnyen magam - mosolyodott hamiskásan.
- Azt majd meglátjuk - nyalta meg a férfi az ajkát.
- Én szóltam.

Vicky számára innen túl gyorsan törtnéntek az események. Csupán egy hátborzongató tekintetre, pár fájdalmas kiáltásra, s utána már a három földön fekvő férfire emlékszik, majd egy felé közeledő kézre. Ijedten nézett fel, de egy kedvesen mosolygó lány tekintett vissza rá. Remegő végtagját kinyújtva fogadta el a segítő jobbot. De nem tudott megállni a saját lábain, így az "ismeretlen" kénytelen volt felvenni a hátára.
- Hol laksz? - kérdezte az idegen.
- Innen négy saroknyira. Egy nagy, fehér ház. Meg fogod ismerni. - Nem tudta, hogy miért, de megbízott benne.
- Rendben. - Mikor odaértek letette a öldre, majd további szép estét kívánva elindult.
- Várj! - kiáltott utána Vicky. - Hogy hívnak?
- Sophie Knight - fordult vissza a kérdezett.
- Az enyém Vicky Smith.
- Tudom - mosolygott kedvesen. - Együtt járunk törire és irodalomra.

Vicky megkövülten nézte a távolodó alakot, s már ekkor elkönyvelte magában, hogy nála különösebb alakot még soha életében nem látott. S hiába mentette meg az életét, azt a hátborzongató fényt, amit akkor látott a lány szemeiben, soha életében nem felejti el.

*

Sophie teljesen magába fordult, lelkében elképesztő erejű háború tombolt. Ő volt a felelős a fiú haláláért, senki más. A saját önzősége miatt meghalt egy ártatlan, fiatal srác. A hibája egy ember életébe került. Ezt soha sem fogja megbocsátani magának. Kezeit ökölbe szorította, próbálta visszafogni testének remegését. És még ő hibáztatta Lucast és hordta le mindennek magában. Hogy lehetett ennyire ostoba? Mikor lett ennyire önző? Ennek nem szabadott volna így történnie. Most azonnal hozzá kell látnia az előkészületekhez.

A hazavezető utat futva tette meg, jó néhány ember figyelmét felkeltve ezzel, de ő nem törődött velük. Otthon átöltözött melegítőegyüttesbe, s hozzálátott a bemelegítéshez. Különféle nyújtásokat csinált, majd előkapta a tőrjeit, s azokkal gyakorolt különféle mozdulatokat. Sosem szerette a lőfegyvereket, éppen ezért adott neki annak idején az apja két tört színezüstből. Gyönyörű, egyedi darabok voltak. Ráadásul tökéletesen illettek Sophie kezébe, ami külön örömet jelentettek a lánynak. Néha úgy érezte, mintha ezeket neki készítették volna.

Már sötétedett, mikor felvette "vadászruháját": tornacipő, sötétkék farmer, fekete pulcsi, alatta pedig egy szintén fekete topp. Tőrjeit elrakta a régi táskájába, majd elindult. Roger már régebben vett neki egy, gyönyörű, fekete motort, de eddig nem használta túl sokszor. Most viszont jó hasznát vette.
Már jól kiismerte magát a kórház épületében, mivel korábban a boszorkányos gyilkosságoknál sokszor kellett ide betörnie, hogy megvizsgálhassa a holttesteket. Nem akart sokáig időzni. Felvett egy kesztyűt, hogy lehetőleg ne hagyjon ujjlenyomatokat. Megkesete a jelentéseket, majd megkereste a "legfrissebb" hullát. Kihúzta a tálcát, majd elővette a kisüveget amit vitt magával. A gyakorlatiassága jól jött, így nem veszett kárba egy csepp vér sem. Miután minden nyomott eltüntetett, elindult a motorjához, felpattant rá és elhajtott. Egész testében érezte, ahogy adrenalin szintje emelkeik.

Mikor leparkolt azon az útszélen, ahol egy nappal ezelőtt Lucasszal lekanyarodtak, levette a bukósisakját. A táskájából elővette a két tőrt, majd óvatosan belemártotta a vérbe. Várt egy kicsit, majd elrejtette pulcsija alá őket. Nagyokat lélegzett, igyekezett lenyugtatni magát. Lehunyta pilláit, úgy koncentrált. Mikor kinyitotta, már nem egy elszánt, hanem egy rémült tekintett pásztázta a tájat. Lassan, remegő lábakkal indult útnak. Nem tudta, mennyi idejébe telik, míg megtalálja a dögöket, de addig itt fog maradni. Ezúttal teljesen egyedül fog kiállni négy vérszomjas dög ellen. Nem számíthat senkire, csak saját magára. De ez így van rendjén. Így legalább nem sodorhat senkit sem veszélyre.


JelenOtt állt a vérszévó dög felett, bosszúszomjas tekintettel. De volt ott még valami más is. Egy furcsa fény, ami még nem látszódott teljesen tisztán, mégis félelmet ébresztett a vámpírban mikor megpillantotta. Sophie nagyokat lélegzett, majd újból elindult rémült tekintettel. Tornacipőjén keresztül is érezte a harmatos füvet, pulcsija alá is befújt a hideg levegő. Minden egyes eltelt perc egy örökkévalóságnak tűnt a számára. A feszültség pattanásig feszült benne, hisz vámpírral, egyedül még sosem volt dolga. Eggyel még úgy-ahogy csak el tudott bánni, de három még mindig hátra van. Azokat már nem lesz olyan könnyű elintéznie, s ha rájönnek, hogy ő tette, kegyetlenül meg fogják torolni. Csak reménykedni tudott, hogy az előtt képes lesz elintézni őket, mielőtt lebukik. De bízott benne, hogy a 14 éven át tartó kiképzése és, hogy négy éve jár önvédelemre elég lesz a győzelemhez.
Egy pillanatra bentrekedt a levegő a tüdejében, mikor egy árnyat látott elsuhanni. Itt van. Megpróbált tovább haladni úgy, ahogy korábban, rémült arccal, ártatlan tekintettel, remegő testtel.
- Nézzenek oda! Milyen finom falatok sétálgatnak itt! - csendült fel egy önelégült férfi hang. Odakapta a tekintetét, de nem volt ott senki. - Hová nézel, nyuszó-muszó? - suttogta a kérdést a fülébe az iménti alak. Sophie halkan felsikkantott és ijedten megfordult. Egy önelégülten mosolygó, barna szemű, barna hajú, 20 év körüli férfi nézte végig tetőtől talpig.
- Ki maga? - hangja remegett.
- Oh, ezek a buta sablonos kérdések. Mit szólnál, ha átugranánk ezt a részt, s egyből a kellemes résznél kezdenénk, hm? - húzta féloldalas mosolyra a száját. Ha Sophie nem lett volna tisztában azzal, micsoda is az előtte álló, talán megtetszett volna neki, de így...
- Alex hányszor mondjam még? Az étellel nem illik játszani - jött elő az egyik bokor mögül egy hosszú, fekete hajú férfi. Szemei sötétkéken csillogtak, önelégültséget tükröztek. Biztos most változott át. Tehát akkor őt lesz a legkönnyebb... - Elnézést - hajolt meg az imént megjelent előtt Alex, s közben gúnyosan mosolygott. - De ha egy ilyen kívánatos kiscsibével van dolgom, elgondolgodom, vajon nem lenne jobb, ha inkább ő is közénk tartozna?
- Hmm. - A férfi kritikus tekintettel közelítette meg a szöszit. Minden egy porcikáját alaposan megnézte, majd halványan elmosolyodott. - Igazad van, Alex. Egy ilyen szép lány nem érdemel halált. Előtte azonban nem ártana egy kissé csillapítani szomjúságom. Már annyira éhes vagyok - mondta, miközben ínyéből több tűhegyes fog nőtt ki.
- Edward! Edward várj! - ugrott elő a bokor mögül egy ziháló lány. Tökéletes alakja, hosszú, fényes fekete haja és csillogó zöld szemei voltak, melyek félelmet tükröztek. - Az a lány egy vadász!
A férfi meglepetten fordult vissza a szőkéhez, de már nem tudott a kék íriszekbe nézni, ugyanis Sophie egy villámgyors mozdulattal választotta le a fejét testéről.

A lány azonnal támadásba lendült, ám ezzel nagy hibát vétett. Az ifjú vadász számított erre, s könnyedén tért ki. Kezeiben kétszer megforgatta a tőröket, s minden izmát megfeszítve koncentrált. Innentől kezdve már nem kellettt álcáznia magát. Most már lelepleződött, s innentől kezdve elég egy apró hiba, és búcsút mondhat az életének.
- Ezért megdöglesz, ribac! Szárazla szívlak, utána pedig miszklikbe aprítalak! - ordította magából kikelve. Nem nézett ki komolyabb ellenfelet a lányból, így nyugodtan rávetette magát.

Sophie fel volt készülve az esztelen támadásra. Minden lehetőséges alternatívát végiggondolt, ahogy a vámpírnő megpróbálja megölni, de nem hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni. A vérszívó villámgyorsan a háta mögé került, majd onnan készült rávetni magát. A szöszi azonban sarkazott egyet, így szemtől szembe kerültek, majd művészi precizitással választotta le a nő fejét a törzsétől.

Alex pont ekkor eszmélt fel, s dühödten áldozatára támadt. Akkorát behúzott Sophie-nak, hogy az több métert repült, utána pedig nagyot nyekkenve ért földet, felrepedt szájjal.Tőrjeit elfehéredett ujjakkal szorította, hisz azoktól függött az élete. Mire feleszmélt a vérszívó már ott is volt előtte, s egy jó nagyot belerúgott, mire a vadász vért köhögött fel. Alex a hajánál fogva rántotta fel a földről, majd hozzávágta a fához. A lány ajkai közül vékony csíkban kezdett el folyni a vér.
- Pedig én felajánlottam neked az örök életet, erre te - itt erőből belevágott a szöszi hasába - megölöd a társaimat! - Jobb kezével alaposan megszorította a lány nyakát, így az alig kapott levegőt, a ballal pedig a szőke tincseket söpörte ki a lány nyakából.
Sophie kezéből kiestek a tőrök, a fájdalomtól felnyögött. Elszámította magát, s most ennek a tévedésének issza meg a levét.
- Most pedig - hajolt közel a lány nyakához -, búcsúzz el az életedtől!
A vadász behunyta szemeit, s felkészült a legrosszabra. Már érezte a forró leheletet, a tűhegyes fogakat a bőrén, mikor váratlan dolog történt. Alex elengedte a torkát, így újból rendesen kapott levegőt. Lecsúszott a földre, haja az arcába hullott, a levegőt kapkodva vette.
- Ez nem lehet - hebegte a vámpír. - Te nem lehetsz...
Sophie tudta, ez az utolsó esélye. Nem tudta miről beszél a vérszívó, de abban a pillanatban nem is érdekelte. Felkapta a földre hullott tőröket, összeszedte minden erejét, majd felugrott és levágta a vámpír fejét. Alexet teljesen ledermesztette az a tekintet, amivel a vadász utolsó pillanatban ránézett. Már akkor tudta, hogy sejtése beigazolódott. Tényleg ő volt az.

Sophie a srác testével együtt dőlt a földre. Elég kemény ütéseket kapott, s nem nyújtott valami szép látványt. Hálát adott apjának, amiért az megtanította rá, hogy miként őrízze meg a legkilátástalanabb helyzetekben is a lélekjelenlétét. Még egy húsz percet hagyott magának, hogy nagyjából összeszedje magát, utána viszont összehordta a testeket egy kupacba. A táskájában - amit korábban egy közeli fa alá rejtett - volt egy kis üveg benzin és egy doboz gyufa. Míg égtek a testek, elővette a zsebéből a rózsafüzérét, amely mindig nála volt. Ez volt az egyetlen tárgy ami megmaradt az édesanyjától. Soha életében nem volt alkalma beszélni vele, de apjától tudta, hogy hitt Istenben, s mindig azt mondogatta, hogy: A remény hal meg utoljára. E mondás lett Sophie életfilozófiájának egyik alapja is. Amíg Elizabett Knight nyaklánca nála van, addig él benne egy jobb, boldogabb jövő reménye. S pont ezek miatt lett ő is vallásos.
Letérdelt a tűztől biztonságos távolságban és imádkozni kezdett. Elég furcsának tűnik, hogy egy vadász hisz Istenben, pláne meg, hogy olyan erősen, mint ő. Először a vámpírok lelkéért mondott egy rövid imát, majd bocsánatot kért, amiért gyilkolásra kényszerült. Miután mindennel végzett vetett egy keresztet, majd elrakta a füzért. Sokáig bámult a már kialudni készülő tűzbe, s közben a mai vadászatán gondolkozott. Kíváncsi volt, hogy mire célzott Alex, de tisztában volt vele, hogy már eléggé kicsi a valószínűsége, hogy valaha megtudja.

Egy faág reccsenésére kapta fel a fejét. Tekintete egy ragadozóéval vetekedett. Izmait megfeszítette, s készen állt rá, hogy egy újabb vérszívóval küzdjön meg. Lassan egy férfi alakja körvonalaződott előtte a sötétben.
- Ki maga? - kérdezte távolságtartóan. Lassan felállt, de szemét egy pillanatra sem vette le az árnyról.
- Szép munkát végeztél, Sophie. Ha így haladsz, még apádat is túlszárnyalod.
- Ki maga? - tette fel újra a kérdést, ezúttal már nyomatékosan. - Honnan ismeri a szüleimet?
- A régi szomszédait nehezen felejti el az ember, nem igaz? - Ahogy egyre inkább közeledett a lányhoz, annak úgy tágultak ki a szemei a megdöbbenéstől. Mikor elé ért leült vele szembe, s kedvesen mosolygott, miközben igyekezett alaposan szemügyre venni a sokkos állapotban lévő szöszit.
- Jo-John bácsi?

VIDEO

Kedves olvasók!

Örömmel jelentem be, hogy elkészült egy bemutató videó a történetemhez. Remélem felkeltem vele az érdeklődéseteket, s már izgatottan várjátok a következő fejezetet, melynek címe: Vadászat. Jövő héten szombaton kerül feltöltésre. Addig várom a véleményeket a videóról :)

A videót ezen a címen nézhetitek meg: http://www.youtube.com/watch?v=ipcvnSVbk6Q

II. A vacsora

Ajánlott dal: Taylor Swift: You Belong With Me

"A keresés ugyanolyan érdekes lehet, mint maga a találkozás. Feltéve, hogy legyőzzük a félelmet."

Nyitás után tíz perccel meg is érkezett az első vendégük. Mindketten meglepődtek, ugyanis még ezelőtt sosem látták az illetőt, pedig mindenkit ismernek a városban, a törzsvendégeket pedig különösen. Az illetőnek fekete, középen szőkére melírozott haja volt, mely az ég felé meredt a sok zselétől. Sötétbarna szemei játékosan csillogtak. Fehér inget, világoskék farmert, fehér edzőcipőt viselt, kezében pedig egy motoros dzsekit tartott. Céltudatosan ment a pulthoz, s könnyedén ledobta magát az egyik székre, mintha már évek óda oda járna.
- Jó reggelt hölgyeim – köszönt egy széles mosoly kíséretében, mellyel igyekezett levenni a két lányt a lábáról. Katy enyhén elpirult, Sophie azonban nem túl kedves pillantásokkal illette. Nem kedvelte az ilyen oltári helyes pasikat, akik annyira menőnek hiszik magukat, hogy elég, ha rámosolyognak egy lányra, az máris eldobja a bugyiját. Ránézett barátnőjére, az azonban nem úgy tűnt, mint aki meg tudna szólalni, így kénytelen volt átvenni az irányítást.
- Jó reggelt. Miben segíthetek? – kérdezte hűvösen. A srác eléggé meglepődöttnek tűnt, bizonyára nem volt hozzászokva ehhez a stílushoz.
- Egy kólát, légy szíves. – Újra felvillantotta a 100 Wattos vigyorát, de ezzel a szösziből inkább csupán még több ellenszenvet váltott ki. Sophie elment a hűtőhöz, s kivette az italt. Egy gyors mozdulattal levette a tetejét, majd elővett egy poharat, s mindkettőt letette az idegen elé. Mikor az látta, hogy semmi esélye nála, a fekete hajúhoz fordult, s vele kezdett el szemezni, majd könnyed csevejbe kezdtek.

Sophie egy ideig próbált nem odafigyelni rájuk, ami elég jól sikerült, hisz hamarosan jött pár vendég, akiket jól ismert, s velük kezdett beszélgetni. Azonban mikor a pultnál állt, egy mondat mégis megütötte a fülét.
- Már lassan harmadik éve járok a Burnmington-i főiskolára. Remélhetőleg sikerül a jogi kar. Apám eléggé dühös lenne, ha megbuknék.
- Te a Burnmington-i fősulira jársz? – kérdezte meghökkenten.
A srác meglepődve fordult a lány felé, s gúnyosan elmosolyodott.
- Nocsak, morcos kisasszony képes kedvesen is beszélni velem. Ezt remélem, vehetem megtiszteltetésnek.
Sophie halványan elpirult, hisz jogos volt, amit a fiú mondott. Eddig teljesen hidegen hagyta, s meg kell hagyni, eléggé bunkón viselkedett vele. Na de a sértést akkor sem hagyhatta szó nélkül.
- Veheted is. A kedvességet ki kell érdemelni – mosolygott fölényesen.
- Oh, és én mivel érdemeltem ki? – játszotta a meglepettet a srác.
- Felkeltetted az érdeklődésemet.
- Jaj, kérlek, mondd el, hogy mivel! Nem látod, hogy majd elemészt a kíváncsiság? – Meg kell hagyni, a srác eléggé jól játszotta a szenvedőt. A szöszi kezdett felengedni, s alig bírta visszafogni magát, hogy nehogy mosolyogjon. Helyette inkább továbbra is a nemtörődöm álarcát tartotta magán.
- Abba a főiskolába jársz, ahova én is fogok szeptembertől – közölte könnyedén.
- Nocsak-nocsak! Egy csini friss hús! – nevette el magát. – Na és melyik karra jelentkeztél?
- Nem csak a kedvességet, de a bizalmat is ki kell érdemelni – hajolt közel a fiúhoz, s mélyen a szemébe nézett. Kedvére volt a játék.
- Akkor nincs más hátra, mintsem, hogy munka után érted jövök, s egy kellemes vacsora mellett a bizalmadba férkőzöm, hogy aztán életed legkínosabb percei ott várjanak a főiskola hírtábláján.
- Mégis miből gondolod, hogy bele megyek? – érdeklődött a lány.
- Abból, szépségem, hogy nincs más választásod – kacsintott a srác, majd a kóla árát a pultra tette, felkapta dzsekijét, s távozni készült. Csak az ajtóból fordult vissza. – Akkor 9-re itt vagyok, Jégkirálynő! – szólt hátra. Végül a bolt előtt parkoló motorjára pattant fel, bukósisakját felvette, s elhajtott.

Mindkét lány döbbenten állt a pultnál. Végül Katy tért előbb magához.
- Kislány, most fogtad ki álmaid pasiját! El ne szalaszd nekem! – bíztatta a még mindig sokkos állapotban lévő barátnőjét.
- Én… Én… - hápogta, majd elég bosszús lett, mikor magához tért. – Én megölöm – sziszegte a fogait csikorgatva. – Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi egy elég egy kedves mosoly, egy kacsintás és én máris a karjaiba hullok?! Na neeem! Felejtsen el! Katy – fordult barátnőjéhez - ugye be tudsz zárni egyedül?
- Mert?
- Nem lenne nagy baj, ha egy órával korábban lelépnék? Nem igazán akarok összefutni ezzel az ócska Rómeó utánzattal – mondta fintorogva.
- Te teljesen meg vagy húzatva? – képedt el a fekete hajú. – Ez a pasi tökéletes! Igaz, eléggé egoista, na de Istenem! Emberek vagyunk, senki sem tökéletes! Ráadásul ott tanul, ahol te is fogsz! Ennél jobb beilleszkedési pont nem is kell!
- Katy, légy szíves! – nézett könyörgő szemekkel Sophie.
- Na jó – morogta dühösen a lány. – De akkor szabadpréda? – kérdezte csillogó tekintettel.
- Az hát! – mosolygott a szöszi.
- De tudod, hogy ezért sokkal jössz.
- Persze-persze! Most engedtem át a környék legdögösebb pasiját neked, erre még én vagyok az adósod? – kérdezte felháborodást színlelve Sophie.
- Áhá! Most vallottad be, hogy szerinted is egy Adonisz!
- Mi? Dehogy! Isten ments, én… - tiltakozott hevesen gesztikulálva, majd mikor látta, hogy barátnője hangos nevetésben tört ki, ő sem bírta tovább, csatlakozott hozzá.

 Három órakor már majdnem teljesen tele volt a kávézó 16-19 év közötti fiatalokkal. Sophie és Katy eléggé el volt foglalva, hisz nem elég, hogy tele voltak megrendelésekkel, a vendégek többsége elvárta tőlük, hogy néhány szót váltsanak velük, hisz jól ismerik egymást. Sophie épp két Hot Dog-ot, egy salátát és egy hamburgert vitt ki egy asztalhoz, ahol volt osztálytársai ültek, két fiú és két lány. Valami nagyon izgalmasról és titkosról beszélgethettek, mivel mikor odaért, egyből elhallgattak.
- Jaj, Sophie, el se tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok, hogy beugrottál ma helyettem – mosolygott rá egy szőke hajú lány, aki, hogy vigyázzon alakjára, salátát evett.
- Nincs mit, Vicky – viszonozta a kedves gesztus a pultos lány.
- Hé Sophie – kezdte óvatosan a barna hajú lány – nem tudsz semmit a tegnapi gyilkosságról?
- Becky! – pirított rá a mellette ülő fiú, aki a lány derekát átkarolva ült. – Már mondtam, hogy hagyd ezt abba!
- Miféle gyilkosságról? – érdeklődött kíváncsian Sophie.
- Nem is hallottál még róla? – kérdezte lekezelő hangon a fekete hajú srác.
- Nem, Jason, még nem.
- Tegnap este – kezdte izgatott hangon Becky – Carolinet valaki megölte. Apámék szerint valami állat lehetett, mivel szét volt harapva a nyaka. De – s itt jön a legfurcsább dolog – egy csepp vér, annyi sem volt a testében! – csapott az asztalra. – Szerintem valamiféle vérszívó lehetett.
- Mi? Csak nem egy vámpír? – nevetett fel gúnyosan Jason. Ezzel egy időben Sophie pedig teljesen lesápadt.
- Vagy lehet, hogy az a tegnapi banda tette – gondolkodott hangosan Vicky.
- Miféle banda? – érdeklődött a vadászlány.
- Tegnap este voltak itt, három fiú és egy lány – válaszolta Vicky.

Sophie mély hallgatásba burkolózott. Ha tényleg vámpírok jártak itt, akkor valószínűleg tényleg az a banda volt. Bár eléggé vakmerő húzás, hogy a tetemet szem előtt hagyják. Bizonyára biztonságban érzik magukat, s nem gondoltak arra, hogy van egy vadász a környéken. Ez pedig nagy hiba.
- Hé, Sophie! – kiáltott rá Katy. – Nincs szünet! Gyere és dolgozz! Egyedül nem bírom!
- Bocs, Katherine! Máris megyek! – Azzal felpattant a helyéről, s visszament dolgozni, bár koránt sem tudott a munkára figyelni. Gondolatai újra és újra a banda és a vámpírok körül forogtak.

Nyolc előtt egy kicsivel Katy megunta Sophie bénázását. Már vendégük sem volt túl sok, így nyugodtan kiakadhatott.
- Nézd, Sophie. Legjobb barátnők vagyunk, már vagy három éve, s már két éve együtt dolgozunk nyaranta, de még egyszer sem fordult elő, hogy ennyire szétesett lennél – nézett barátnőjére szúrósan. – Ötletem sincs, hogy miért vagy ilyen, de most tényleg jobb lenne, ha hazamennél. Ezt pedig nem csak Lucas miatt mondom.
- Lucas? – értetlenkedett a szöszi.
- Lucas. Tudod, a reggeli srác, aki randira hívott – válaszolt szem forgatva Katy.
- Oh, igen. Tényleg, már nyolc óra, hogy eltelt az idő – nevetgélt kínosan Sophie. Majd megköszörülte a torkát, hogy komolyabbra fordítsa a szót. – Kösz, Becky. Nagyon hálás vagyok. – Átölelte barátnőjét, egy puszit nyomott annak arcára, majd elszaladt átöltözni. Minél korábban haza akart érni, hogy levadászhassa a vérszívó dögöket.

Átöltözve, kedvenc parfümjével befújva lépett ki a kávézó ajtaján, azonban egy széles mellkas az útját állta. Bosszankodva nézett fel az idegenre, ám mikor megismerte, lesápadt a meglepettségtől. Ő volt az utolsó, akivel szívesen összefutott volna.
- Nocsak! Hova-hova Jégkirálynő? Csak nem előlem menekülsz? – kérdezte vigyorogva.
- Nézd, Lucas – kezdte türelmes hangon – sajnálom, de nekem ez most nem megy. Tegyük át máskorra, rendben?
- Miért? – érdeklődött a srác.
- Mert… Mert fontos dolgom van.
- Ugyan már, mi lehet fontosabb, mintsem hogy a jövendő iskolád diákjával tölts egy kellemes estét?
- Na jó, figyelj – Sophie egyre inkább kezdett bedühödni – nekem erre nincs időm. Állj félre.
- Nem.
- Légy szíves, állj félre.
- Nem.
- Ne dühíts fel – sziszegte mérgesen.
- Pedig mérgesen még szebb vagy – vigyorgott, majd játékosan a lányra kacsintott, aki egy pillanatra ledöbbent. Lucas kihasználta a pillanatot, s könnyedén felkapva Sophiet, elindult motorja felé.
- Tegyél le! – kiáltott rá mérgesen.
- Kívánságod számomra parancs! – Azzal leültette a motorjára.
- Mégis mit képzelsz? – kérdezte felháborodva.
- Ezt tedd fel – adott a lány kezébe egy bukósisakot – különben még megbüntetnek – mondta, s közben angyalian mosolygott. Sophie szóhoz sem jutott a döbbenettől, teljesen ledermedt. Csak akkor tért magához, mikor a fiú eléült, s hátraszólt, hogy kapaszkodjon. Utolsó pillanatban karolta át a srác hátát, bár az elején eléggé tartózkodott ettől.

Egy tíz perc múlva viszont már élvezte a száguldást, noha fázott egy kissé. Szorosan hozzábújt Lucashoz, bár remegése nem szűnt meg. Már elhagyták a várost is, s egy fás részhez értek. A táj teljesen elmosódott a száguldás közbe, csupán egy sötét masszát látott, miközben azt kémlelte. Ötlete sem volt, hogy hova akarja vinni a srác. Az nem szólalt meg, ő pedig túlontúl sértettnek érezte magát, elvégre Lucas egyszerűen elrabolta. ELRABOLTA. Legszívesebben jól beleverte volna a fejét egy kemény falba. Ki hallott már arról, hogy egy vadászt, ismétlem, vadászt elraboljon egy teljesen átlagos srác? Igaz, az egója a normál szint felett van, de ettől még… Sophie ezer és egy átkot szórt a fiúra, pedig tisztában volt vele, hogy a dolog rajta is múlott. Lényének egy része cseppet sem ellenkezett a randi ellen, elvégre többek között ez is együtt járt a normális élettel.
Csupán az ártatlan emberek életét féltette. El is határozta magában, hogy mihelyst megállnak, beszél a sofőrrel, s tisztázza vele a helyzetet. De be kellett látnia magában, hogy hiába tiltakozik minden porcikája ellene, valahogy mégis megkedvelte a fiút.

Jó érzés volt száguldozni vele, de tudta, hogy ez nem a valóság. Az nem ennyire felemelő, csodálatos. A valóság kegyetlen, s sokszor onnan kapja az ember a legnagyobb pofonokat, ahonnan nem is sejtené. Rajta kívül kevesen vannak tisztában a dolog igazi jelentésével. Ő a saját bőrén tapasztalta ezt meg, nem is egyszer. Kiskorában sok mindenre felkészítették, arra is, mit tegyen, ha netán magára marad. Hova menjen, mihez kezdjen. Ő azonban minden tanítással szembe szállt, s saját feje után ment. Ellenszegült annak a rengeteg szabálynak, melyek egykor az életben maradását célozták elősegíteni. Igyekezett hátrahagyni mindent, hogy újra kezdhesse.

Nem is sejtette, hogy ez sosem fog sikerülni neki. Az élete már előre meg van írva, s azok a döntések, melyekről azt hiszi, hogy ő maga hozza meg, már előre elrendeltettek. Fogalma sem volt, hogy az, hogy itt ül egy fekete Kawasakin, nem a véletlen műve. Ennek így kellett lennie. Hisz azt a lavinát, melyet négy évvel ezelőtt elindított, már nem tudta megállítani. Noha, neki fogalma sem volt róla, hogy döntései milyen következményekkel jártak/járnak. Bár ha tudta volna sem biztos, hogy képes lett volna nemet mondani. Hisz a gonosz, aki rá pályázik, olyan erővel rendelkezik, melyről legvadabb rémálmában sem képzelhette volna el. S az a lánc, mellyel magához kötötte, már elpusztíthatatlan. Mindeközben az átok, mely fogantatása óta elkísérte, egyre jobban kezdett beteljesedni.

Összesen kb. egy órát utaztak, míg elértek az útnak egy olyan pontjához, ahol lekanyarodtak egy földes részre. Innentől már lassabban haladtak tovább. Sophieban elméje egyre inkább különféle képzeteket gyártott, hogy mit akarhat egy ilyen helyen a srác vele. Hát, egyik „sztorinak” sem lett semmi jó vége.
Hamarosan a motor végleg leállt, s Lucas leparkolt. Mindketten levették bukósisakjukat. A szöszi nagy nehezen sikeresen lekászálódott a járműről, s villámló tekintette nézett a sofőrre. Az nem úgy tűnt, mintha zavarná a dolog, épp ellenkezőleg. Élvezte. Mosolyogva belekarolt a lányba, s elkezdte vezetni, be a sűrűben.
- Lucas, miért nem érted meg, hogy nekem most máshol kéne lennem? – fakadt ki Sophie.
- Nézd – állt meg hirtelen a fiú, s komoly tekintettel a lányra nézett. – Adj 10 percet. Csupán ennyit kérek. Ha 10 perc elteltével is el akarsz menni, nem bánom, hazaviszek. Csak ennyit adj nekem. – A szemeiben lévő csillogástól elállt a lány lélegzete. Nagyot nyelve bólintott, mire Lucas boldogan vezette tovább. Ő magában elnyomott egy bosszús sóhajt. Volt egy rossz előérzete, hogy ő bizony ma nem igen fog vámpírokra vadászni. Ennek ellenére nem tudta, hogy miért ilyen biztos a srác a dolgában, ami egy kissé megrémítette. Elképzelése sem volt, hogy mivel próbálja meg maradásra csábítani majd.

Még öt percig gyalogoltak, mikor egy folyóhoz értek, ami előtt volt egy kis faasztal, két paddal. Az asztal pedig két főre meg volt terítve. Sophie szeme tágra nyílt a döbbenettől. Nem nézte volna ki a srácból, hogy az képes ilyen akciókra. Odakísérte az egyik padhoz, majd leült vele szemközt. A kosárból, amely ott volt már korábban is az asztalon, kipakolt egy csomó ételt, egy üveg port, két poharat, majd meggyújtotta a gyertyákat. Sophie csak ámult és bámult. A tűz látványa azonban kisé megijesztette. Az óta a nap óta irtózott a tűztől, de elhatározta, ha Lucas ilyen figyelmes volt vele, nem teszi tönkre. Mikor a srác már mindent elrendezett, boldog mosollyal az arcán fordult a lány felé.
- Válassz, amit szeretnél – mutatott körbe az asztalon. Sophie egy ideig tűnődött, majd egy szelet rántott húst, rizst, párolt zöldséget és salátát halmozott fel a tányérjára. Megvárta, míg a fiú is kiszedi a maga adagját, s egyszerre láttak hozzá, egy: Jó étvágyat! kíséretében.

Egy ideig csak az evőeszközök hangját lehetett hallani. Nem szóltak egymáshoz, az ételnek szentelték a figyelmüket. Azonban titkon néha egymásra lestek, bár egyszer sem tudták elkapni a másik pillantását. Már majdnem elfogyasztották az ennivalót, mikor Sophie megunta ezt a gyermekded játékot.
- Minden lányt elrabolsz, ha randira hívod? – törte meg a csendet.
- Általában nincs szükségem rá. De a te esetedben kénytelen voltam ilyen eszközökhöz folyamodni – válaszolta mosolyogva.
- Tehát te eddig a könnyűvérű nőcskékhez voltál hozzászokva – vonta le a következtetést a szöszi.
- Mondhatjuk így is, bár ez eléggé rossz fényben tüntetne fel. Fogalmazzunk úgy, hogy mindegyik az eszére hallgatott, s nem kezdett el ostoba kifogásokat gyártani az ellen, ami nincs is igazán az ellenükre.
- Szerinted én csak simán le akartalak rázni? – kerekedtek el a kék szemek.
- Igen. Valósággal menekültél előlem.
- Ez nem igaz! – csattant fel.
- A kávézóban is igyekeztél teljesen hidegen hagyni, hogy még véletlenül se ismerkedhess meg velem. Féltél, hogy a végén megkedvelnél.
- Tudod, a hozzád hasonló egoisták miatt érzem úgy ilyenkor, hogy jobb lett volna, ha ma fel sem kelek – sziszegte dühösen.
- Az igazság fájdalmas, szépségem. De nem értem, hogy egy hozzád hasonló lány miért menekül az érzések elől? Várj! Kitalálom! Egy korábbi barátod úgy összetörte a szíved, hogy félsz a csalódásoktól – mondta drámai hangon, s közben a szemét törölgette.
- Na ebből elég! – pattant fel az asztaltól. – Letelt a tíz perc, vigyél haza.
- Már megint menekülsz – morogta Lucas.
- Én nem menekülök, én csak… Áh, ezt te úgy se értenéd – ült vissza korábbi helyére, s nagyot sóhajtott. – Nem egy srácban csalódtam, hanem magában az életben. 14 évesen árva lettem. Az óta menekülök a múltam elől, de valahogy mindig megtalál. Elég egy hang, egy illat, egy érzés, s máris nosztalgiázni kezdek.
- És az miért baj? – érdeklődött a srác.
- Mert a múltam tele van fájdalommal, keserűséggel. Boldogságból igen kevés jutott.
- Most már értelek – mosolyodott el halványan a fiú. Sophie érdeklődve felé kapta a tekintetét. – Félsz attól, hogy a boldogság számodra csupán egy álomkép, s ha felébredsz, a fájdalom még nagyobb lesz.
- Nem, ezt te nem értheted meg…
- Hé-hé! Kislány! Én azt mondtam, hogy értelek, nem azt, hogy megértelek. Hát ennyire figyelsz te rám? – kérdezte szomorúan, s közben a kezeibe temette arcát, majd sírást imitált. Sophie ajkai mosolyra húzódtak, majd felkelt s odament a sráchoz. Leült mellé, s kezét a hátára tette.
- Na, ne sírj! Elfelejtetted már, hogy milyen szerencsés vagy, hogy egyáltalán szóba állok veled? – kérdezte játékosan.
Lucas hirtelen felkapta a lányt, és az ölébe ültette.
- Igaz is. Ma én vagyok a szerencse fia – suttogta halkan, s lassan a lány ajkai felé közeledett. Sophie már érezte a fiú leheletét az arcán. Azonban mielőtt az megcsókolhatta volna, az ujját Lucas ajkára tette.
- Ne kísértsd a szerencsédet – suttogta úgy, ahogy korábban a fiú. Az elnevette magát, majd homlokon csókolta a szöszit.
- Te tényleg nem vagy semmi – mondta még mindig kacagva.
- Hát nem is! – háborgott, majd ő is csatlakozott a fiúhoz.

Egy fél óra múlva már a stégen ülve borozgattak, meséltek egymásnak, s nézték a csillagokat. Nagyon jól szórakoztak, s nem is figyeltek az idő múlására. Sophie szorosan hozzábújt Lucas mellkasához, s hallgatta a fiú egyik gyerekkori történetét.
- Aztán apám közölte, ha még egyszer ilyet teszek, életem végéig szobafogságban leszek – fejezte be nevetve. Azonban a lány nem csatlakozott hozzá, egyenletesen szuszogott.
- Sophie? – szólította meg a fiú.
- Hm? – jött a halk válasz.
- Elaludtál? – kérdezte Lucas ledöbbenve. Karórájára nézett, s meglepetten vette tudomásul, hogy már bizony eléggé későre jár. – Gyere, kelj fel, hazaviszek – mondta, s felvette a lányt a karjaiba.

A fű már kissé nyirkos volt, s a levegő is eléggé csípős. Ennek ellenére lassú léptekkel haladt járműve felé. Mikor odaért letette a lányt, aki közben felébredt, s bocsánatkérő szemekkel nézett fel a fiúra. Mikor az a tudatára adta, hogy nincs semmi baj, megérti, hogy fáradt, elindultak. A visszafele út már jóval unalmasabbnak és hosszabbnak tűnt. Sophie már minden gátlás és félelem nélkül karolta át a srác derekát, aki ezen bukósisakja rejteke alatt elmosolyodott.

Rövid magyarázkodás után leparkoltak Sophie háza előtt. Lucas úri emberhez méltóan egészen az ajtóig kísérte a lányt. Ott megálltak egymással szemben, s hosszú ideig elmerültek a másik szemében. Nem tudtak mit mondani, tekintetükkel próbálták a másik tudtára adni, hogy milyen jó volt a ma este.
- Azt hiszem, ideje mennem. Még a cuccokért is vissza kell mennem – szólalt meg Lucas, s közben a tarkóját vakargatta zavarában.
- Rendben – mondta egy torokköszörülés közepette Sophie. Egy kicsit idegen volt számára ez az egész, bár ahogy elnézte az előtte állót, annak sem lehetett hétköznapi az ilyen. A szöszi egy kicsit kezdett ideges lenni. Nagyon hálás volt a fiúnak, hisz hála neki, úgy érzi, most már tovább tud lépni, végérvényesen. S ezt meg akarta hálálni neki, úgy, hogy az valóban átérezze, mennyire fontos is volt ez neki.

- Akkor, jó éjt Soph… - A srác nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Sophie egy csókkal beléfojtotta. Eléggé meglepődött, de hamar észhez tért, s viszonozta a gesztus. Átkarolta a lány derekát, az pedig az ő nyakát. Az ajtófélfának nyomta a szöszi hátát, s szenvedélyes csókuknak a levegőhiány vetett végett. Zihálva vették a levegőt mindketten, s mosolyra húzódtak ajkaik.
- Jó éjt neked is, Lucas – köszönt el Sophie, majd megfordult, hogy kinyithassa a bejárati ajtót. Azonban ennyivel nem úszta meg. A srác maga felé fordította, s egy hosszabb csókkal búcsúzott. Végül odahajolt a lány füléhez.
- Légy azzá, akinek születtél. Ne érdekeljen senki és semmi. Fogadd el azt, ami vagy – suttogta.
Sophie szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Lucas tudja, hogy… Nem, az kizárt. De akkor miért? Értetlen tekintetét látva a fiú elmosolyodott. Egy szőke tincset a lány füle mögé tűrt, s közben ezt mondta:
- A múltad elől nem menekülhetsz el. Hozzád tartozik. Fogadd el, s hidd el, boldog leszel.

- Rendben – szólalt meg hosszas hallgatás után Sophie.
- Megígéred? – kérdezte Lucas felvont szemöldökkel.
- Megígérem – bólintott komolyan.
- Holnap látlak? – érdeklődött a fiú.
- Ha szeretnél… - nyújtotta el az utolsó szót. – Holnap szabad napos vagyok, ráérek végig.
- Nagyszerű. Akkor holnap együtt ebédelünk? – kíváncsiskodott.
- Benne vagyok.
- Akkor legkésőbb 11-re érted jövök.
- Várni foglak – suttogta egész közel hajolva a srác ajkaihoz, de nem csókolta meg. Egy ideig még így álltak, egymás ajkait nézve, végül Lucas adta meg magát korábban, s csókolta meg a lányt.
- Akkor, viszlát holnap – búcsúzott el a srác.
- Szia – köszönt el Sophie.

Nem várta meg, míg elhajt újdonsült barátja, inkább bement a házba. Túl nyálasnak érezte volna, ha végignézi, amint elmegy. Gondolatai egy pillanatra elszaladtak, s egy csöpögős film jelenete ugrott be neki, ahol a női főszereplő egy fehér zsebkendővel, könnyek között integetett távozó barátjának. A gyomra egy pillanatra felfordult attól, hogy beleképzelte magát abba a helyzetbe. Ez nem az ő stílusa.
Boldogan dudorászva sétált fel az emeletre, a szobájába. Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyire szerencsés. Levetette ruháit, fehérneműjében ment be a fürdőbe, hogy egy forró zuhany után belevethesse magát a puha ágyba, s nyugodtan végiggondolhassa a mai napot.

Lucas elment motorjáig, de még nem hajtott el. Úgy tűnt, mintha várna valakire. Mikor az emeleten kigyulladt Sophie szobájának a lámpája, egyből odakapta tekintetét. Megbabonázva nézte végig, míg az megszabadul a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Hirtelen hideg fuvallat söpört végig a tájon, de nem ő figyelt oda rá. Pedig jobban tette volna…

- Ne feszítsd túl a húrt! – hallatszott egy bosszús hang az ajtóból. Meglepetten kapta oda a tekintetét, s ekkor meglátta Rogert. Egy pillanatra felszisszent, majd megadóan lehajtotta a fejét.
- Elnézést, apám. De tudod, – emelte fel a fejét, s szemei feketére váltak – még sosem volt ilyen gyönyörű prédám.
- Meghiszem azt, de tartsd magad a tervhez. Elég egy apró hiba, s 19 évnyi munkám fog kárba veszni – mondta az ajtóban álló, s sárga íriszei szigort tükröztek.
- Úgy lesz. Ha ilyen könnyen fog sikerülni minden, hamarosan a körünkben köszönthetjük.

I. A múlt örökké elkísér

"A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben."


4 év múlva
A múltunk örökké hozzánk tartozik. Képviseli a döntéseinket, személyiségünket, s megmutatja, hogy mennyit tudunk változni. Ha összehasonlítjuk a jelenünkkel, egy kis képet kapunk arról, hogy hová tartunk. De mi van akkor, ha valaki végleg meg akar szabadulni régi életétől, s egy teljesen újat kezdeni? Távol azoktól a helyektől, emberektől, akik emlékeket juttathatnának eszébe. Mind fölösleges. Ez nem más, csupán menekülés egy olyan dolog elől, amit nem lehet se elfelejteni, se változtatni rajta. Az élet groteszk műve, hogy a múlt démonai örökké velünk lesznek, s ezen senki és semmi nem tud változtatni…

Eléggé hűvös éjszaka köszöntött Strangeford város lakóira. Mindenki, aki csak tudott otthonában melegedett, s a kinti hidegre csupán rossz álomként tekintett. Egy személy azonban mégsem a meleg ágyában pihent, hanem a városhatártól nem messze lévő erdőben sétálgatott. Tornacipőt, sötétkék farmert, fekete pulcsit viselt, kapucnija alól kilátszott néhány szőke tincse. Fejét lehajtotta, kezeit mellkasa előtt összefonta, s lassan, ráérős tempóban haladt egyre befelé a sűrűbe. Hirtelen egy ág reccsenése törte meg a csendet, s ő egyből felkapta fejét. Kék szemeiben félelem csillant, s gyorsított tempóján. Egy árny suhant el tőle nem messze, de nem látta, hogy ki volt az illető. Túl gyors és túl sötét volt ahhoz. Ajkait lefele biggyesztette, s kezeit még jobban összefonta maga előtt. Pulcsiján nem volt felhúzva a cipzár, kezeivel fogta össze magán. Az árny újra elsuhant, s ő ijedten lépett egyet hátra.
- Van… Van ott valaki? – kérdezte vékony hangon. Lehelete fehér füstként tört elő remegő ajkai közül, s látszott rajta, hogy egyre jobban kezd pánikba esni. Még két percig állt egy helyben, válaszra várva, de az csak nem érkezett meg. Nyugtalanul folytatta útját, sietősen lépkedve. Újra neszt hallott, s hátrakapta a tekintetét. – Hahó! – kiáltotta nem túl erőteljes hangon. Szemeit megerőltetve próbálta kivenni, hogy van-e ott valaki, de hamarosan feladta, s visszafordult, hogy útnak indulhasson.

Azonban egy széles mellkas az útját állta. Megdöbbenve pillantott fel a nála jóval magasabb férfira, kinek gúnyos mosolyra húzódtak ajkai. Sebtében hátrált egy lépést, de tudta, ha menekülésre kerülne a sor, biztosan alul maradna.
- Csak nem eltévedtél, szépségem? – kérdezte az idegen mosolyogva, kivillantva ezzel az összes fogát. Eléggé ijesztő látványt nyújtott, noha a kérdés kedves volt.
- Én csak… Én csak ostoba vagyok – fakadt ki kétségbeesetten a lány. A férfi felvonta ezzel a szemöldökét, jelezve, hogy mondja tovább, mivel így nem érti. Egy nagy levegőétel után újra belekezdett. – A lányokkal mersz, vagy felelszt játszottunk, s mikor én jöttem a merést választottam. Erre azt kaptam feladatomul, hogy menjek el oda, ahol a legutóbbi gyilkosság történt – magyarázta. Az előtte álló még a korábbinál is szélesebb mosolyra húzta ajkait, ami a lány szerint szinte lehetetlen volt.
- Ha szeretnéd, elkísérhetlek oda – ajánlotta fel. – Nem túl biztonságos ez az erdő manapság. Még a végén valami bajod esik – vigyora lassan ördögire váltott, mire a szöszit kirázta a hideg. – Gyere csak – karolta át a lány vállát – én majd vigyázok rád.
- Köszönöm, de én inkább most már hazamennék. Ostobaság volt idejönnöm – bújt ki a karok közül, s lassan elkezdett hátrálni. Kezeit még mindig maga előtt összefonva tartotta pulcsija rejtekében.
- Bizony, nagyon-nagy ostobaság volt. De innen már nem mész sehová – hörögte, s ínyéből több, tűhegyes fog nőtt ki, miközben támadóállást vett fel. A kék íriszek pupillái kitágultak a meglepettségtől és az ijedtségtől. Egyre gyorsabban kezdett hátrálni, majd megfordult és futásnak eredt.

Nem tudta, hogy ezzel csak még inkább feltüzeli a lényt, mivel az ragadozó volt. Egy olyan, aki szeret játszani az eleséggel, mielőtt megöli. A lány néha hátranézett, de pár perc futás után már nem látta támadóját. Lassan elkezdett lassítani, s fejét ide-oda kapkodva próbált meggyőződni arról, hogy biztonságban van-e már. Közben pedig rájött arra, hogy teljesen eltévedt. Egy ág reccsenése törte meg a lélekfeszítő csendet, s ő ijedten fordult a hang irányába. Egy árnyék közvetlen a háta mögött suhant el, egy kicsit meglökve az áldozatot.
- Kérem… Kérem ne… - hallatszott kétségbeesett hangja, mely rendkívül távolinak hatott a számára. Kezeit még inkább felsője rejtekébe bújtatta, s minden izmát megfeszítve várta a támadást.
- Ha ennyire akarod, hogy vége legyen – jött tőle nem messze a gúnyos hang. A lány jobbra fordult, s így szembe került támadójával, aki úgy öt méterre lehetett tőle. Szemei mérhetetlen félelmet és kétségbeesést tükröztek. Szorosan lezárta őket, s egy könnycsepp buggyant ki fekete szempillái alól. A lény megfeszítette izmait, s egy nagy ugrással készült elkapni vacsoráját, azonban valami váratlan történt.

A lány remegése megszűnt, szemeit kinyitotta, melyek már koránt sem félelmet tükröztek. Elszántság, erő, könyörtelenség, bosszúvágy. Ezek voltak kiolvashatóak belőle. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, s kezeit kihúzta pulcsija rejtekéből. Mindkettőben egy-egy ezüst tőrt tartott, melyek véresek voltak. Nem is akármilyen vér volt rajtuk. A halottak vére, ami méregnek számít a vámpíroknak. A vérszívó azonban már nem tudott elmenekülni, vagy elugrani, közvetlen a csapdába vetette bele magát. A lány maga elé kapta a két tőrt, egymásra tette őket, egy x-et formálva velük. Majd mikor már a lény elég közel került, művészi precizitással vágta le annak fejét. A vér az arcára fröccsent, a test mellette a földre hullott. Gyűlölködő tekintettel mérte végig a vérszívó tetemét, mely múltjára emlékeztette. Életének arra a részére, melyet igyekezett örökre és végérvényesen elszakítania magától. Remélte, hogy mikor annak idején beszállt Roger autójába, maga mögött hagyott mindent. Hogy mikor együtt lépték át új lakásuk küszöbét, egy új élet vette kezdetét. De minden hiábavalónak bizonyult, mert a múlt örökké elkísér.


2 nappal korábban

A horizontot lassan világosra festette a Nap, jelezve a reggel közeledtét. A hűvös esti levegő lassan kezdett felmelegedni, hogy mikor az emberek munkába mennek, már ne legyen olyan hideg. Strangeford városban is már hamarosan hat óra lesz, s az emberek ébredezni kezdtek, hogy el ne késsenek. Egy sárga színű, emeletes házban is elkezdődik nemsokára a szokásos reggeli rituálé. Az emeleti szobában csupán egy nagy takarót pillanthattunk meg az ágyon. Mikor azonban az éjjeliszekrényen lévő telefon hat órát mutatott, egy kellemes dal* szólalt meg. A takarókupac erre bosszúsan morogni kezdett, s egy vékony, női kéz bújt ki alóla, hogy elvegye a bosszantó készüléket, s bevigye rejtekébe. Újabb dühös morgások, majd a takaró lassan emelkedni kezdett, s egy eléggé kócos, fáradt Sophie bújt ki alóla. Álmosan dörzsölgetni kezdte a szemét, majd visszadőlt a puha ágyba, s eldöntötte, hogy ő ma bizony semmi pénzért fel nem kel. Azonban ő már korábban gondoskodott ilyen esetekről, mikor hiába minden, muszáj felkelni.

Már éppen sikerült újra álomba szenderednie, mikor a telefon egy eléggé hangos rock számot** kezdett el játszani. Ijedtségében gyorsan fel akart kelni, minek az lett a végeredménye, hogy leesett az ágyról. Mérgesen feltápászkodott, villogó tekintettel a készülékre meredt, s eközben számos válogatott kínzási módszer jutott eszébe, amivel megbosszulhatná ezt a cseppet sem kellemes ébresztést. Ha egy emberre nézett volna így, az már bizonyosan az utolsó kenetet adta volna fel magának, vagy legalább Istenhez könyörögne. De a telefon halál nyugodtan zengte tovább a számot. Sophie mérgesen lenyomta az ébresztőt, majd a fürdő felé vette az irányt. Mikor belenézett a tükörbe, majdnem sikított, de végül megnyugodott, hogy nem egy borzalmas kinézetű hulla, hanem ő maga tekintett vissza a tükörből. Nem túl finom mozdulatokkal hozzálátott valami normális frizurát készíteni magának, de 10 perc elteltével örült, hogy ki tudta fésülni azt a nagy gubancot, ami a feje tetején volt.

Lassú léptekkel ment le a lépcsőn, majd egyenesen be a konyhába, hogy hozzálásson reggelit készíteni, hisz Roger bácsi hamarosan felébred. Már 4, lassan 5 éve, hogy együtt laknak, s amit ez idő alatt biztosan megtanult a férfiről, hogy főzni azt nem tud. Szerencse, hogy ő viszont kiskorában elég sok mindent megtanult, köztük ezt is. A konyhába egy boltíven keresztül lehetett bemenni, aminek téglákkal volt díszítve az íve. A helységben a fehér és az ezüstszín uralkodott. A járólap, a falak, a bútorok fehér színűek voltak. Egy szép konyhabútor húzódott az ajtóval szemben lévő falon végig, közben a sort egy hűtőszekrény és egy villanytűzhely szakította csak meg fémes csillogással, hasonlóan a mikróhoz, ami a bútoron foglalt helyet, a fekete kávéfőzővel együtt. Egy kis asztal volt a helység közepén két székkel, ami nem étkezésre, inkább ételek elkészítésére volt alkalmas, vagy esetleg kávézáshoz, teázáshoz.

A helységből még egy boltív vezetett ki, ami az ebédlőt kötötte össze a konyhával. Ott egy nagy asztal volt középen, négy székkel. Valószínűleg meggyfából készülhettek, legalábbis kissé bordós színük erre utalt. Néhány növény volt a falaknál, s egy állványon egy tévé, amit a konyhából is lehetett látni. A járólap itt is fehér színű volt, akár a falak, melyeken néhány festmény foglalt helyet. Bár itt a fehér mellett a meggybordó volt az uralkodó szín.
Sophie mikor végzett a sütés-főzéssel, egy fehér terítőt tett az asztalra, s két személyre terített meg. A frissen főzött tea ott gőzölgött az asztalon egy kancsóban, s a palacsinták egy nagy tányéron várták, hogy valaki megegye őket. Miközben a lány munkálkodott, halkan dudorászott és énekelt.

Hamarosan egy csoszogó hangra lett figyelmes, s megfordult, hogy a frissen érkező felé forduljon. Mikor meglátta Roger bácsi álmos tekintetét és kócos haját, kedves mosolyra húzódtak ajkai. Odasétált hozzá, s egy puszit nyomott arcára.
- Jó reggelt, Roger bácsi. Hogy aludtál? – érdeklődött.
- Neked is. Túl jól ahhoz, hogy felkeljek – morogta. Sophie erre halkan kuncogni kezdett, majd az asztalhoz vezette nevelőapját. – Gyere, reggelizzünk meg. Kérsz egy kávét?
- Jól esne – válaszolta a férfi, miközben leült.
- Rendben. Mivel kéred a palacsintát? – kérdezte.
- Juharsziruppal.
- Oké. – Azzal vagy három palacsintát Roger tányérjára tett, s öntött rá egy kis szirupot, majd a bögréjébe teát öntött. – Jó étvágyat – mondta mosolyogva.
- Köszönöm. – Feltűrte köntöse ujját, majd hozzálátott az elétett étel elpusztításának.

Sophie eközben beüzemelte a kávéfőzőt, dolga végeztével leült az idősebbel szemben, s ő is nekilátott az evésnek. Miután lefőtt a kávé, a lány azt is felszolgálta. Egy ideig egyikőjük sem szólalt meg, csendben étkeztek. Végül Roger szólalt meg elsőként.
- Nem is tudom, hogy melyikőnknek van nagyobb szerencséje, hogy akkor éjjel találkoztunk.
- Ez nem kérdés: nekem. Ki tudja, hogy mi lett volna velem akkor, ha te nem veszel magadhoz. Bizonyára már rég éhen haltam volna, vagy gonosz mostohaszülőkhöz kerülök. – Még a helyzet gondolatától is borzongás futott végig a gerincén, s ajkai fintorba húzódtak. A férfi elnevette magát, elvégre eléggé érdekes ábrázatot nyújtott így a lány.
- Szerintem biztos, hogy én. Elvégre, nélküled már rég egy kopogószellem áldozata lennék. – Sophie halványan elmosolyodott.

Igen, emlékezett még az egy évvel ezelőtti eseményre, mikor is egy kopogószellem vette birtokba a házat. Az elején eléggé ideges volt, hogy miként közölhetné ezt a férfivel. Elvégre nem mehetett csak úgy oda hozzá, hogy: „Roger bácsi, egy kopogószellem van a lakásba, aki meg akar ölni minket. Gyorsan intézkedni kell. Ismerek valakit, aki tud segíteni. Ő egy látnok. Oh, és amúgy vámpírok, vérfarkasok, s minden olyan lény, amit kitalációnak vélsz, létezik. Én pedig egy vadász vagyok, születésem óta annak neveltek.” De pont ez az esemény hozta őket közelebb egymáshoz. Együtt sikeresen győztek, s Sophie őszintén elmesélt mindent a múltjáról. Az óta bízik meg a vele szemben ülőben. Az elején nagyon félt, hogy mit fog szólni hozzá, hogy elítéli, de szerencséjére nem ez történt. Megértette, s egy igen erős kapocs alakult ki közöttük. A kopogószellem volt az első, amivel „új életében” először megküzdött, egy kis segítséggel. Az óta már két vérfarkast, egy bosszúálló szellemet és egy boszorkányt sikerült legyőznie, teljesen egyedül. Szomorú volt, hogy nem tudott elszakadni múltjától, de be kellett látnia, hogy nélküle már egy jó pár ember meghalt volna. Ettől függetlenül nem állt szándékában útra kelni, s egy gonosz teremtmények elleni harcba fognia. Csupán a saját kis városában tartott rendet. Ez így volt rendjén.
- Sajnálom, hogy végül neked nem sikerült újra kezdened. – A férfi hangja visszarántotta a valóságba.
- Semmi baj, Roger bácsi. Ez így van rendjén. Azoknak az embereknek szüksége volt rám. Természetes, hogy nem dugom homokba a fejem, miközben körülöttem emberek halnak meg, s közben én tisztában vagyok vele, hogy miként menthetném meg őket! – jelentette ki sziklaszilárdan.

Szemei azonban szomorúságról árulkodtak. Ő egyáltalán nem erre vágyott, hanem egy átlagos, tini problémákkal teli életre. E helyett szabadidejében is az árnyékokat leste, hogy hol leselkedik rá, vagy esetleg másra veszély. De nem tehetett róla, ő ebben nevelkedett fel. Mindig is harcosnak nevelték, s az ember nem tud változtatni azon a természetén, ami születése óta elkísérte. Ráadásul Roger ragaszkodott hozzá, hogy különféle harcművészeteket tanuljon, s ezzel, akaratán kívül nem hagyta, hogy kitörjön a régi körből. Sosem sikerült neki, bármennyire is próbálkozott. Csupán a kör szélére sikerült kijutnia. Egy átoknak érezte a saját életét.
Az asztalon lévő kezére egy másik, durvább kéz került. Felemelte a fejét, s nevelőapja mogyoróbarna szemeivel találkozott, aki kedvesen mosolygott rá.
- Ne félj, kislány. Én itt vagyok, és segítek neked, amiben csak tudok – mondta mosolyogva. – Majd együtt átvészeljük ezt a nehéz időszakot.
- Köszönöm, Roger bácsi. – Mostanság eléggé sűrűn feltűnt neki, hogy a vele szembe ülőnek néha sárga árnyalat kavarog barna íriszeiben, s valamiért ez egyszerre vonzotta, megbabonázta, s félelmet keltett benne.
- Szívesen. Na de elég legyen az érzelgősködésből, mindjárt munkába kell mennem, ahogy neked is. Nem hiszem, hogy James örülne neki, ha elkésnél.
- Igaz – húzta el az ajkát a szöszi. – De úgy nincs kedvem ahhoz a sok idiótához, akik azt hiszik, hogy olyan menők a vagány beszólásaikkal. Pedig én legszívesebben néha akkorát be tudnék húzni nekik. – Miközben beszélt jobb kezét ökölbe szorította, s erősen belecsapott a bal tenyerébe, ezzel mutatva, hogy mit tenne alkalmi udvarlóival. A férfi jót nevetett ezen, majd megtörölte száját és felállt az asztaltól.
- Csak finoman, ha meglátnak, akkor annyi az állásodnak.
- Ne félj, senki sem veszi észre – gonosz mosolyra húzódtak ajkai, s játékosan az asztal túloldalán állóra kacsintott.

Miután egyedül maradt, hozzálátott az elpakolásnak és a mosogatásnak. Kinyitotta a konyhában az ablakot, hogy kimenjen a kajaszag. A levegő még mindig kissé csípős volt, s enyhén megremegett, ami nem is csoda, hisz csupán egy világoskék topp és egy fehér sort volt rajta, amit pizsamaként használt. Dolga végeztével gyorsan felszaladt a szobájába. Egy villámgyors zuhany után fogat mosott, majd felvett egy farmernadrágot, egy fehér toppot és egy kék pulcsit. Nyár közepe lévén tudta, hogy 10 óra fele már eléggé meleg lesz, csupán egy kis ideig kell kibírnia a hideget. Összepakolta a munkáscuccait, bevetette az ágyát, majd fekete szemceruzával kihúzta a szemeit, s szempilláit egy szempillaspirállal emelte ki. Nem szeretette túlzottan kifesteni magát, de főnöke szerint minél csinosabbak a pultos lányok, annál több a vevő. Eléggé ostoba felfogásnak tűnik, de meg kell hagyni, elég sokan járnak oda. Bár ezt annak lehet betudni, hogy az Ördög Sarok, a helyi középiskola diákjainak a törzshelye. Az ablak kinyitása után felkapta a világoskék vállpántos táskáját, s leszaladt a lépcsőn, mivel már lassan késésben volt.
- Elmentem Roger bácsi! – kiáltotta fel a földszintről. Felvette a fekete topánkáját, s útnak indult.

Minden héten legalább ötször, hanem hétszer tette meg ezt az utat. Bár be kellett látnia, hogy szerencsésnek mondhatja magát, hogy minden nyáron itt dolgozhatott. Ráadásul a mostani nyár különleges, ugyanis ősszel főiskolára megy, ami egy innen eléggé távoli városban van. Sajnálja, hogy itt kell hagynia Rogert, hisz annyi mindent köszönhet neki, de nem véglegesen megy el. Szünetekben hazajön, de igyekszik majd egyre-egyre kevesebbszer. Önállósodni akar, de ezt nem teheti meg ebben a városban. Valamiért mióta itt él, olyan érzése van, mintha állandóan figyelnék. Az elején ez eléggé zavarta, paranoiásnak érezte magát. De az érzés nem maradt el, hiába telt el már lassan öt év érkezése óta. Frusztrálta, viszont nem tehetett semmit ellene. Mégis, valahogy ismerősök voltak számára a láthatatlan tekintetek, melyek minden lépését figyelték. Egyszerre töltötték el félelemmel, s megnyugvással. Ennek ellenére utálta, hogy nem tudja kik, vagy mik tartják szemmel. Bár van, mikor a régi életét okolja, hogy minden sarkon gonosz lényeket lát, vagy, hogy egy ezüsttőrrel a párnája alatt, s egy szenteltvízzel teli pohárral az éjjeliszekrényén képes csak aludni.

Hamarosan megérkezett a munkahelyére, s mosolyogva konstatálta magában, hogy mindig precíz barátnője már rég bent sürög-forog, s csak rá vár, hogy kinyithassanak. Benyitott a kávézóba, mire a bent lévő lány a hang irányába fordult.
- Sophie, már azt hittem, hogy sosem érsz ide. Lassan már egy órája várlak – bosszankodott csípőre tett kézzel. Hosszú, hullámos fekete haját a szokásos kontyba fogva viselte, barna szemei szúrósan meredtek a frissen érkezőre.
- De Katy, még csak háromnegyed nyolc van – értetlenkedett Sophie. – James azt mondta, hogy elég, ha nyolckor nyitunk ki, mivel a diákok ilyenkor még úgy sem jönnek 10 előtt.
- Igen, de nyitás előtt fel kell mosni, le kell törölni a pultot, be kell állítani a pénztárgépet, ellenőrizni kell, hogy elég benne a pénz, meg…
- Jó-jó! Nyugi Katy! Beismerem, korábban kellett volna jönnöm, hogy segítsek neked…
- Még mit nem! – kiáltott fel a pult mögött álló, aki bőszen mosogatta a poharakat, melyek aligha lehettek volna annál tisztábbak, mint ahogy este el lettek rakva. – Múltkor is eltörtél egy poharat, a koszos cipőddel végigmentél a frissen mosott padlón! Több kárt teszel, mint hasznot! – Sophie ledöbbenve hallgatta barátnőjét, majd nagyot sóhajtott. Ő már megszokta ezt, de kora reggel mégis fárasztó volt ezt hallgatnia.
- Megyek, beteszem a cuccokat, átöltözöm, aztán kinyithatunk, oké? – kérdezte a szöszi.
- Renden – legyintett Kathrine. Nem igazán figyelt az előbbi mondatra, ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy a láthatatlan foltokat eltüntesse a pultról.

Sophie lerakta táskáját a számára fenntartott szekrényrészben, majd átöltözött. Egy sötétkék inget, s egy fekete szoknyát, rá egy sötétkék kötényt vett fel. Mindegyik ruhaneműn az Ördög Sarok felirat díszelgett. Majd kiment, hogy kinyissa az üzlet ajtaját, s a kis táblát megfordítsa, ami jelezte, hogy nyitva vannak. Ilyenkor még szerette, ha a friss, reggeli levegő áramlik be a helységbe. Két óra múlva viszont már muszáj lesz becsukniuk az ajtót, hisz a nyári hőség egyszerűen kibírhatatlan. Előhozta hátulról a táblát, s ráírta az aznapi akciót: Hot Dog 1-et fizet, 2-őt kap! Minden napra megvolt, hogy mit lehet akciósan kapni. Munkatársaival éppen ezért szokta Hot Dog hétfőnek hívni ezeket a napokat. Bár az ő kedvencei: a Saláta szerda, vagy a Sajtburger péntek, ami két, számára egykor nagyon kedves személyt juttattak eszébe. Nehéz volt bevallania magának, hogy mindketten hiányoznak neki, s szinte nem múlik el nap, még így, négy év elteltével sem, hogy ne gondolna rájuk. Mindig van valami, amiről ők jutnak eszébe, noha nem is töltött annyira sok időt velük. De azok voltak gyerekkorának legszebb idejei, mivel olyankor legalább – még ha nem is vele egyidős – fiatalokkal lehetett.



*Richard Marx: Right Here Waiting For You
**Three Days Grace: Now or Never

Prológus

"Sose becsüljétek alá a végzet hatalmát, mert amikor a legkevésbé várjuk, a legapróbb dolog beindít egy láncreakciót, ami megváltoztatja az életünket."

Az eső ömlött, mintha dézsából öntenék. Nagy cseppek ezrei koppantak a betonon, hogy végül kisebb-nagyobb tócsákba tömörüljenek. Az éj sötét lepelbe burkolta a tájat. Az emberek már otthonaikba pihentek, hisz eléggé későre járt már. Egyikőjük sem figyelt fel a kinti égi háborúra. Néhányan, akik mégis meghallották a vihart azok sem szenteltek különösebb figyelmet neki, hisz már sokszor látták/hallották. Nem is sejtették, hogy ez nem olyan, mint a többi. Ez nem csupán egy egyszerű vihar volt. Ez egy jel… Egy jel, mely a gonosz közeledtét jelezte! A természet mindig igyekszik valahogy az emberek tudatára hozni, hogy veszély leselkedik rájuk. De ezt a tudatlan, hitetlen, naiv lények nem vették észre. Hogy is tehették volna? Hisz annyira elvakultak lettek mára, hogy azt képzelik, nem létezik semmi, ami hatalmasabb lenne náluk. Hogy a vámpírok, vérfarkasok, s egyéb sötét teremtmények mind csupán kitalációk. Pedig minden történetnek van valóság alapjuk. Az a néhány kivétel, aki mégis tudta az igazat, minden erejét, idejét a harcnak szentelte, hogy megvédje az ártatlanokat.

De vannak olyan lények, melyek ellen semmi esélyük sincs. Akkora hatalommal rendelkeznek, hogy nincs olyan fegyver a tulajdonukban még, ami hatásos lehetne ellenük. S most pont egy ilyen gonosz járt a környéken, áldozatára lesve. Erősen tombolt a vihar, a fák ágai meghajlottak a szél akarata előtt. A nagy cseppek szinte átláthatatlan függönyt képeztek.
Itt van! – kiáltotta a természet a maga módján. De az emberek nem figyeltek rá. Már rég elmúlt az az idő, mikor a csillagokat vizsgálták, vagy a természet jeleit figyelték, hogy felkészüljenek a legrosszabbra is. Még csak sejtelmük sem volt, hogy a mai éjszaka sorsdöntő lesz. Pedig, csupán nyitott szemmel kéne járniuk…

Little Heartfort város lakói is már rég nyugovóra tértek, hogy otthonaikban aludják át a vihart.
De volt valaki, aki koránt sem a puha párnákra hajtott fejjel pihent, hanem egy távolsági buszról szállt le. Messzi városból jött a kislány, fekete tornacipőt, sötétkék farmert és fekete pulcsit viselt, kapucnija alól kilátszott néhány szőke tincse. Csupán egy hátizsák volt nála, aminek vállpántját kezeivel szorította. Első látásra nem lehetett több 14-nél. Mégis, egyedül volt egy ilyen éjszakán, s nem is úgy tűnt, mintha várna valakire. Lehajtott fejjel ült a fedett buszmegálló fém ülőhelyén. Már messziről látszott, hogy mennyire szomorú és magányos. Néha-néha izmai összerándultak az elfojtott sírástól. Igyekezett erős lenni, bár ez eléggé nehezen ment.

Hirtelen az utcák lámpái villogni kezdtek. A kislány egyből felkapta erre a fejét, s tengerkék íriszeiben félelem csillant. Nagyot szippantott a levegőből, s lassan fújta ki remegő ajkai között. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy lehelete nem látszódott fehér füstként, azonban hamarosan újra rémülten pislogott. Lassan maga elé húzta a táskáját, s miközben benne kotorászott, tekintetével feszülten pásztázta a tájat. Mikor megtalálta, amit keresett, ujjait finoman csúsztatta a ravaszra. Egy kicsit már nagyobb biztonságban érezte magát, de szemei továbbra is egy ragadozóéra emlékeztettek, ami bármelyik pillanatban kész a támadásra. A lámpák hamarosan újra rendesen világítottak, narancssárgás fényeik visszatükröződtek a víztócsákban. A lány még mindig harcra kész tekintettel pásztázta a tájat, de egyre inkább kezdett lenyugodni. Mikor azonban észrevette a tócsákat, a levegője bent rekedt tüdejében. A hulló cseppek megbolygatták a víztükör színét. Ezzel pedig egy szörnyű emléket juttattak eszébe.
A tűz! A pocsolyákba hullott cseppek a tűz lobogását juttatták eszébe. Könnyfátyol homályosította el látását, kezét kivette a táskából, teste össze-összerándult a sírástól. Szemeit szorosan összezárta, s igyekezett kiűzni a fejéből szörnyű emlékeket. Kezeit a füleire szorította, hogy ne hallja azokat a rémült kiáltásokat, amik az óta kísértették. Lábait felhúzta, s fejét ráhajtva igyekezett mindent kizárni a fejéből. Csupán később vette észre, hogy ez milyen jól sikerült a külvilági hangokra nézve.

Egy széles tenyér simult a hátára, s ő ijedten rezzent össze, majd pattant fel a helyéről. Rémülten nézett fel a nála jóval magasabb férfira. Gyorsan előkapta táskájából a vizes üvegét, s annak tartalmának egy részét az előtte állóra öntötte.
- Hé! Hé, kislány! Nem akartalak bántani! Csupán azt kérdeztem, hogy mit keresel itt ilyenkor! - mentegetőzött felemelt karokkal a férfi. A kék szemek megkönnyebbülést tükröztek. Elrakta a flakont, majd hátára vetette a táskáját.
- Arra a buszra várok, amelyik Strangefordba megy - válaszolta könnyedén, bár hangja eléggé rekedtes volt a sírástól. Visszament korábbi ülőhelyéhez, s újra kényelembe helyezte magát.
- De hisz az még több mint három óra hossza, mire ideér - döbbent le a férfi.
- Van időm - rántotta meg nemtörődöm stílusban a szöszi a vállát.
- Hol vannak a szüleid?
Már korábban felkészült erre a kérdésre, ennek ellenére mégis váratlanul érte. Összerezzent, s ez nem kerülte el az idegen figyelmét. Aggódva figyelte a lányt, elvégre nem mindennapi látvány egy 14-15 év körüli gyereket egy sötét, viharos éjszakán egy buszra várva látni, ami csupán 3 óra múlva jön.
- Messze… Nagyon, nagyon messze - érkezett a halk, s cseppet sem meggyőző válasz. A férfi szemében megértés csillant.
- Csak nem meg… Meghaltak? - kérdezte félve.
A kék szempár pupillái kitágultak a döbbenettől, tekintetét az idegenre emelte. Az lágyan elmosolyodott, majd a földet kezdte fikszírozni sötétbarna íriszeivel, miközben leült. Arcán mély barázdák húzódtak, amelyek mutatták, hogy már a 40-es évei elején járhat. Eléggé elegánsan nézett ki, de mégsem volt túl hivatalos. Bizonyára üzletember lehetett.
- Tudod, mikor tőlem kérdezték, hogy hol van a feleségem, vagy a lányom, én… Én is ezt válaszoltam - törte meg a nyomasztó csendet.
A kislány sajnálkozva nézett a férfira, hisz átérezte, min mehet keresztül. Ő is pont ezen megy át, bár nála rosszabb helyzete aligha lehet. Óvatosan felemelte a kezét, és a mellette ülő hátára tette. Az megrezzent a kedves gesztust érezve, majd mosolyogva ülőtársa felé fordult.
- Te is menekülsz a múltad elől, igaz? - kérdezte fáradt hangon. A lány elvette a kezét, s könnyeivel küszködve bólintott. Nem érezte értelmét a tagadásnak.
- Van kihez menned?- jött az újabb kérdés. A kis szöszi megrázta a fejét, s ezzel egy időben egy könnycsepp folyt végig az arcán. Egy ilyen korú gyereknek borzalmas bevallani még saját magának is, hogy már nincs senkije. Vagyis éppenséggel lenne, de…
- Nem tartasz velem?
Sok mindenre felkészítette magát mielőtt elindult, de erre azért nem számított…
- Höh? - csak ennyit tudott kinyögni.
- Már egyikkőnknek sincs senkije, ráadásul te csak egy kislány vagy… Amúgy sem hagyhatnálak itt.
Gyengéden megsimította a lány arcát, aki összerezzent az érintés miatt. Elképedt tekintetét a férfire emelte. Mikor a két szempár összekapcsolódott, akkor már eldöntetett…
- Egy új esély… Egy új élet… Egy szebb jövő, mindkettőnknek. - Újra végigsimított a lány arcán, aki megbabonázva nézett a barna szemekbe, melyekbe mintha valami furcsa sárga fény is vegyült volna, ami teljesen a hatalma alá vonta a figyelmét. Maga sem vette észre, hogy mikor, vagy hogyan egyezett bele, csak arra, mikor szorosan átölelték.
- A nevem Roger McGowen - mutatkozott be boldogságtól csillogó szemekkel az idősebb.
- Az enyém Sophie Knight.
- Akkor, gyere Sophie. Az autóm itt áll nem messze.
Kedvesen kezet nyújtott a szöszinek, de az az elején kissé idegenkedve nézte a végtagot, azonban mikor újból Roger szemeibe nézett, kábultan, de elfogadta a gesztust.

Bevégeztetett! A végzet ellen pedig nem lehet harcolni, értelmetlen lenne. Mikor valaki megszületik, már akkor el van döntve, hogy mi lesz belőle, miként éli majd le életét. Milyen döntéseket kell meghoznia, s az ezer és egy válasz közül melyiket fogja kimondani. A sorsunkon nem változtathatunk, csupán beletörődhetünk, s hagyhatjuk, hogy végigvezessen utunkon.

Egy óra múlva már javában úton voltak Strangeford felé. Sophie maga sem akarta elhinni, hogy tényleg belement ebbe az egészbe, de volt a férfiben valami megmagyarázhatatlan, a kisugárzásában, a tekintetében, ami vonzotta lényének egy részét, míg a másik sikítva tiltakozott. Már minden ellenkezés hiába, nem lett volna értelme visszafordulni, s Sophienak őszintén be kellett vallania magának, nem is akart. Ettől függetlenül továbbra sem bízott meg teljes mértékben a sofőrben. Éppen ezért elhatározta, hogy valami módon le fogja tesztelni. Az új, boldog jövő reménye apró parázsként izzott lelkében, s bízott benne, hogy valóra fog válni. S a férfi közelében valamiért biztonságban érezte magát.
- Miért nem alszol egy kicsit? - kérdezte Roger. Sophie értetlenkedve, s laposakat pislogva pillantott rá. - Eléggé fáradtnak látszol, pihenj egy kicsit, rád fér. Ráadásul még soká érünk oda.
Hangja szinte hipnózisként hatott a lányra, aki engedelmeskedve a férfinak, lehunyta pilláit, s hamar elaludt.
Roger még egy ideig az utat nézte, majd nagyot sóhajtott, s ajkai ördögi mosolyra húzódtak. A mellette ülő lányra nézett, s sötétbarna íriszei hirtelen sárgára változtak.
- Végre az enyém vagy, Sophie.