„Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!”
Már késő délutánra járt, s az úttesten eléggé kevés autó haladt. Csupán egy '67-es évjáratú Chevy Impala szelte rendíthetetlen sebességgel az utakat. Nem rég kanyarodott ki egy városból és nem volt túl jó állapotban. Az egyik fényszórója nem világított, az anyósülés felőli ablak be volt törve és úgy nézett ki, mint ami most jött ki a frontról. A kocsiban két férfi ült. A sofőr volt az idősebb, olyan 26-27 év körüli. A fiatalabb az anyósülésen ült és egy térképet böngészett erőteljesen. Ő 22 éves lehetett. Mindketten feltűnően jóképűek voltak, mégsem lehetett találni külsőre túl sok közös vonást. Az egyetlen hasonlóság csupán a csillogó zöld szemeik.
- Sam, megtaláltad már? - kérdezte kissé feszülten a sofőr. Kezeivel szorosan markolta a kormányt, s miközben beszélt, tekintetét egy pillanatra sem vette le az úttestről.
- Nyugi Dean, mindjárt meglesz - morogta a fiatalabb.
- Ha lehet még ma. Jó lenne tudni, hogy mi olyan fontos apának, hogy még felkiáltó jelet is hagyott a koordináták mellett.
- Tudom. Dean, hidd el, engem is érdekel. Főleg az az üzenet. Azt valahogy sehova se tudom tenni - mondta csalódottan. Azt hitte ennyi idő után már teljesen kiismerte apját, azonban most rá kellett jönnie, hogy az mindig képes valami újat mutatni neki.
- A „Semmiképp se hagyjátok ott!"-ot? - kérdezte, mire a másik egy bólintással válaszolt. - Na igen. Nekem sincs semmi ötletem, hogy mi lehet ott, ami ilyen fontos. Talán valamilyen fegyver? - gondolkozott hangosan.
- Lehetséges - motyogott a még mindig koordinátákkal vesződő fiú. - Ez után mindketten a gondolataikba merültek, s azt találgatták, hogy mire gondolhatott apjuk a rejtélyes üzenetben. Sam végül morgott egyet, majd újra belemerült a koordináták elemezgetésébe. Végül egyszer csak hirtelen felkiáltott.
- Meg van!
Dean egy hatalmasat fékezett, s a kerekek egy jó húszcentis fekete csíkot húztak.
- Sammy! - háborgott a sofőr, mivel utas társa eléggé ráhozta a frászt. Nem igazán volt hozzászokva az efféle hangos megnyilvánulásokhoz. Végül annyiban hagyta a dolgot, csupán lemondóan megcsóválta a fejét. - Nah, mondd! Hova kell mennünk? – érdeklődött.
- Strangeford. Hmm… Még sosem hallottam róla. Biztos egy olyan csendes, békés kisváros lehet. Ha van ott valami, bizonyára egyből ki fogjuk szúrni.
- Hát akkor, vigyázz Strangeford, mert jövünk! - jelentette be egy ezer wattos vigyor kíséretében Dean, majd gázt adott és már száguldottak is a kisváros felé.
*
Sophie morogva nyomta le második ébresztőjét a földön fekve, ugyanis ismételten leesett az ágyról. Négykézláb mászott el a fürdőig, s mikor nagy nehézségek árán, de sikerült feltornáznia magát a tükörig, egy halk sikoly hagyta el ajkait. Szőke haja leginkább egy madárfészekre emlékeztette, szemei alatt lila karikák húzódtak, alsó ajka kissé bedagadt, s a seb is látszódott, hisz előző nap elég rendesen felrepedt. Nyöszörögve lépett be a zuhany kabinba, ahol minden gondolkodás nélkül nyitotta meg a hideget. Egy hangos sikítás zengte be a házat, ami csak nagy sokára halt el.
A fiatal vadász kissé dideregve állt a vízsugár alatt, de miután úgy érezte, hogy kellőképpen felébredt, megengedte a meleget is. Ahogy egyre forróbb lett a víz, úgy lazultak el fokozatosan az izmai. Fejét felemelte, hogy a zuhany rózsából közvetlen arcára folyjon a víz. Ez segített neki, hogy újból átgondolja a tegnap történteket. Bármennyire is borzasztó volt még csak belegondolnia is, de rá kellett jönnie, hogy ő valóban vadásznak született. Apai ágon több évszázadra visszamenően mindig fiú utód született, akik mindig tovább vitte a családi hagyományt. De az ő születése ezt alaposan felborította. Ennek ellenére mióta a világra jött kemény kiképzéseken, veszélyes vadászatokon vett részt. Ha az a négy évvel ezelőtti katasztrófa nem történik meg, bizonyára jelen pillanatban is egy ügyön dolgozna, s nem a munkába készülődne. Keserű mosolyra húzódtak ajkai, s fejét leszegte. Vajon mit kéne tennie ahhoz, hogy kilépjen ebből az ördögi körből, melybe az élet belekényszeríttette? A válasz egyszerű: semmit. Mert nem lesz képes rá sohasem. Talán ez lenne a végzetem? Áh, ez ostobaság. Az ember saját maga alakítja sorsát.
Miután kilépett és ismét szembe kellett néznie tükörképével rájött, hogy muszáj tennie valamit külsejével, mert ha így megy be, biztos, hogy mindenki sikítva fog menekülni előle. Leült a szobájában lévő sminkes asztalához és elővette azt a készletet, amit Katherine-től kapott. A száján lévő sebre tett egy herpesz tapaszt, hogy eltakarja azt, majd halvány rózsaszín szájfényt kent ajkaira. Arcára folyékony alapozót tett, a szem környékén korrektorral próbált segíteni. Feketével alul kihúzta a szemét, kék szemhéj festékkel emelte ki íriszeit, szempilláit pedig megpróbálta minél dúsabbá tenni. Kénytelen volt ennyi mázt kenni magára, hisz így el tudta rejteni a tegnap esti vadászat során szerzett harci sebeit, s ha valakinek mégis feltűnne, a tekintete bizonyára egyből tovább fog vándorolni a kék szemekre. Nem hiába tett meg mindent, hogy kiemelje őket. Az eredmény még őt is meglepte. Most először áldotta azt, aki feltalálta ezt a sok kenceficét.
- Milyen igaz a mondás: ápol és eltakar - jegyezte meg.
Reggeli gyanánt csupán egy kávét ivott, miközben az újságot olvasta. Mikor megtalálta a Lucas haláláról szóló cikket a szíve összeszorult.
Újabb áldozat a kisvárosban
A kedd reggel is úgy indult Strangeford város lakói számára, mint eddig. Az emberek munkába mentek, a halászok már kora hajnalban elindultak törzshelyeik felé. De a város határánál lévő folyónál Steven Wood, valamint Robert Arbon szokatlan jelenségre lettek figyelmesek. Egy gyönyörű, fekete Kawasaki parkolt, attól nem messze pedig egy férfi feküdt a füvön, stégüktől nem messze. Azt hitték, csupán egy ittas fiatal, de mikor közelebb mentek, látták, hogy valami nem stimmel vele. Hiába szólongatták, nem felelt. Hason feküdt, s mikor hátára fordították, látták, hogy a nyaka szét volt marcangolva. Egyből hívták a rendőrséget, akik kiderítették, hogy az áldozat nem volt más, mint Lucas Kinsey. Annak a Joseph Kinseynek a fia, aki a burnmingtoni főiskola rektora. Bővebb információ a 4. oldalon
Sophie nem lapozott tovább, számára ennyi is elég volt. De vajon a rendőrség miért nem kereste meg őt? Hisz elvileg ő látta utoljára, így őt kellett volna az elsők között kifaggatniuk. Ekkor bevillant egy mondat, amit Katy mondott neki.
- Ne aggódj, téged nem gyanúsítanak, mert Jason látott titeket, amikor hazavitt.
Jason… Persze, hisz ő a rendőrfőnök fia.
Kimézezett az ajtó melletti ablakon, és a szemben lévő házat kezdte fixírozni a tekintetével. A Wilmer-ház. Lehet jobb lenne, ha átmennék és beszélgetnék egy kicsit Jasonnel. Még hümmögött egy sort magában, majd elment fogat mosni. Utána felvett egy fekete sortot, egy sötétkék toppot, fekete balettcipőjét, felkapta a munkás táskáját és elindult.
Mikor megállt a nagy fehér ajtó előtt egy kicsit leblokkolt. Rég volt már, mikor itt állt ez előtt az ajtó előtt, s akkor egészen más célból jött. De akkor nem is volt egyedül, hisz az ifjabb Wilmer saját maga kalauzolta el a lakásban: a bejárati ajtótól egyenesen a hálójáig. Sophie hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat, majd megnyomta a csengőt. Már vagy két perce topogott a küszöbön, mikor végre kinyílt az ajtó. Egy kissé morcos, kócos, fekete hajú fiú nézett rá, homályos tekintettel. De mikor tetőtől-talpig végigmérte csinos látogatóját, egyből élettel telibben kezdett el mosolyogni.
- Csak nem nekem csípted így ki magad? Ha előre szóltál volna, én is jobban összeszedtem volna magam. De már úgy is láttuk egymást ébredés után, nem? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Először is: nem miattad, egyszerűen csak ehhez volt kedvem. Másodszor: engem nem érdekel, hogy nézel ki. Harmadszor: pontosan, ezért is nem rohantam most sikítva haza - mondta arcán angyali mosollyal.
- A cinizmusod a régi. Na, de nem jössz be? Szerintem bent kényelmesebb lenne. - Azzal félreállt, hogy a szöszi nyugodtan be tudjon menni. Míg elhaladt előtte, megcsapta az orrát a málna illat, ami mindig is körüllengte a lányt. Az az illat, amit Jason sose akart kiverni a fejéből. - Na és mi járatban? - kérdezte, miközben becsukta az ajtót.
- A tegnapi gyilkosságról lenne szó - kezdte Sophie, miközben kényelembe helyezte magát a kanapén. Nem egyszer volt már itt, korrepetálás céljából, így könnyen kiismerte magát.
- Tudod, hogy apám nem szokott a munkájáról beszélni és őszintén… Nem is érdekel - dobta le magát a lánnyal szemközti fotelban.
- Nem is információkért jöttem.
- Hanem? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét. - Ugyan, Sophie. Te sosem voltál a köntörfalazás híve. Mondd, miért jöttél.
- Miért húztál ki a meghallgatások alól? Én is gyanúsított lehettem. - Miközben beszélt szemeiből értetlenség tükröződött, amit Jason egyből felismert. Ugyan ezzel az értetlen tekintettel nézett rá, mikor a szalagavató utáni partin hazahozta…
- Miért nem válaszolsz, Jason? - jött az ingerült kérdés, amitől egyből visszatért a jelenbe.
- Tegnap előtt este, mikor a bárban veszekedtél a sráccal, oda akartam menni - kezdett bele kelletlenül a srác. Tudta, hogy jobb, ha az igazat mondja. Nem szerette, ha Sophie dühös, ugyanis akkor cseppet sem kellemes beszélgető partner. De olyankor másra sem lehet rávenni. Pedig ahhoz most nagy kedve lett volna. - De Katy elmondta, hogy Lucas pont oda jár, ahova te is fogsz, és ha most összehaverkodsz vele, lesz, aki megvéd a szokásos elsős szívatások elől. Amikor megláttam, hogy késő este vitt haza, utána pedig elment, örültem, hogy nem történt köztetek semmi.
- Mégis miért örültél? - értetlenkedett a szöszi.
- Mert ez azt jelenti, hogy mégis csak jelentett valamit számodra a szalagavatós este - nézet a lehető legdögösebb pillantásával Jason. Minden csáberejét be akarta vetni, hogy az elkövetkezendő időt ne beszélgetéssel kelljen töltenie.
- Tévedsz. Az is csak egy este volt, ugyan úgy, mint a többi - nézett szúrós szemmel. - A kérdésemre válaszolj, légy szíves. Hiába minden próbálkozás, már nem vagyok olyan ostoba, hogy ettől a szexis nézésedtől ledobjam a bugyim. Azoknak az időknek vége. Úgyhogy ne húzzuk egymás idejét feleslegesen. Nekem ma dolgoznom kell - állt fel, hogy nyomatékosítsa szavait.
- Szóval szerinted szexis a nézésem? - kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Na jól van, én mentem - indult el a feldúlt lány az ajtó felé.
- Hé, Sophie! Állj már meg! - pattant fel az ifjú Wilmer. - Elmondom, na! Csak áll meg!
Sophie az ajtóból fordult vissza és érdeklődő pillantásokkal méregette a fiút. Mikor Jason látta, hogy - most - már semmivel sem fogja tudni magához csábítani, állva kezdett el beszélni.
- Mióta itt vagy, eléggé nehezen ismerkedsz. Tegnap előtt eléggé boldognak tűntél, én pedig nem szerettem volna, ha ezt ostoba vallatásokkal apámék tönkre tennék. Mikor ezt elmondtam neki, nagyon megörült. Apám tudta, hogy mi volt köztünk annak idején és abban a reményben, hogy ennek még később lesz komolyabb folytatása, inkább békén hagytak, hogy majd én vigasztaljalak - mondta kissé kelletlenül. A szőke lány ezen nem lepődött meg, hisz az idősebb Wilmer mindig is kedvelte őt. - Katherine készségesen elmondott mindent, amit tudott a srácról. Ennyi elég volt.
- Értem. Majd megköszönöm Josephnek. Most viszont mennem kell, a munka nem vár. Viszlát, Jason.
- Rendben, később beugrom. Szia! - de már csak a csukott ajtónak köszönt.
Jason morogva feküdt bele az ágyába. Mikor kinyitotta az ajtót, úgy érezte, hogy a mai reggele csodásan kezdődött, de most már haragudott magára, amiért kinyitotta. Lehunyta a szemeit és gondolataiba elrepült egy bizonyos éjszakára. Akkor egyáltalán nem egyedül volt ebben a helységben, s a szobát halk nyögések zengték be. Két test, két lélek vált akkor eggyé. A férfi ajkai mosolyra húzódtak.
*
Az Impala épp ebben a pillanatban hagyta el Little Heartfort városát, s száguldott tovább sebesen. Nem rég kelt fel a nap, s a ragyogó sugarak beszűrődtek az immár újra üvegezett ablakokon. Sam éppen elrakta a hamis hitelkártyát a társaihoz, meg az igazolványokhoz, mikor kezébe akadt egy kép. Ő, a bátyja, s még egy szőke hajú kislány volt rajta. Halványan elmosolyodott, hisz emlékezett rá, mikor készült a fotó. Megfordította, s ez állt a hátoldalon: A jövő vadász nemzedéke.
- Mi az, Sammy? Mit mosolyogsz? - kíváncsiskodott Dean, mire a fiatalabb felé fordította a képet.
- Hmm - hümmögött az idősebb. Tekintete megakadt a kislány kék íriszein. A mai napig nem találkozott senkivel sem, akinek olyan csillogó, királykék szemei lettek volna. Testvérével annak idején meg is beszélték, hogy sose láttak még ilyet. De már jó ideje nem tudott belenézni abba a tekintetbe, s ez eléggé elkeserítette.
- Mennyi idő, míg odaérünk, Sammy? - kérdezte a sofőr morogva. Mivel még sosem hallott arról a városról, ahova épp mennek, így társa mondta, hol, merre kell kanyarodni, milyen hosszú út van még hátra, stb.
- Még minimum öt óra - válaszolta sóhajtva a fiatalabb. - És ne szólíts Sammynek. A nevem Sam, oké?
- Három.
- Tessék? - értetlenkedett az anyósülésen ülő.
- Három óra múlva odaérünk. Kösd be magad öcsi, mert nagyobb sebességre kapcsolunk. - Azzal ígéretéhez híven padlógázzal hajtott tovább. Szerencséjükre egy rendőrrel sem találkoztak, míg meg nem érkeztek.
*
Sophie nyugodt léptekkel haladt az Ördög Sarokhoz, hogy végre megkezdhesse a mai munkanapját. Katherine jó szokásához híven már mindennel kész volt, mire ő beért, ezen pedig jót mosolygott. Reggeli jókedve átragadt barátnőjére is. Elmesélt mindent a két nappal korábbi randevúról, percről percre, hisz korábban csupán egy kis összefoglalóra futotta. A feketehajú lány remek hallgatóságnak bizonyult, csupán néha szúrt be egy ááá-t, vagy egy wáó-t. Mikor a búcsúzkodós résznél tartott, még ő maga is belepirult. Amikor pedig az ígéretnél, nos hát…
Sophie-t újból elfogta a bűntudat, de ilyenkor elismételte azt a mondatot, ami tegnap este óta tartja benne a lelket.
- Nem menthetsz meg mindenkit, Sophie. De amikor eljön az idő, akkor meg kell tenni, amit tudsz.
A nap a szokásos medrében folyt tovább, emberek jöttek-mentek, semmi említésre méltó nem történt, egészen délután háromig. Két srác lépett be az ajtón, Sophie pedig kis híján elájult. Katherine izgatott mosollyal az arcán lopózott közelebb hozzá.
- Látod azt a két szépfiút? Melyik jön be jobban? - kérdezte titokzatos hangon, de tekintetét egy percre sem fordította el a két idegenről. - Nekem a baloldali tetszik inkább, de ha szeretnéd, osztozok. Mi az? Elvitte a cica a nyelved? - kuncogott fel, de mikor maga mellé nézett az arcára fagyott a vigyor. Sophie-nak csupán a hűlt helye volt, valamint a személyzeti öltöző ajtajának a csukódását hallotta. Meglepetten húzta fel a szemöldökét és már épp indult volna barátnője után, mikor megszólították.
- Elnézést, kisasszony. - Katy egy pillanatra megborzongott, mivel még sosem hallott egy ennyire szexis férfihangot. Lassan fordult meg, s mikor tekintete találkozott az általa "kiválasztott" férfiével, szíve kihagyott egy ütemet.
- Mi-Miben segíthetek? - kérdezte remegő hanggal. A pult túloldalán álló erre elmosolyodott, s lazán rákönyökölt a köztük lévő bútorra.
- A nevem Dean, ő pedig ott Sam - mutatott a mellette állóra, aki éppen a menüt nézegette, de közben odafigyelt a beszélgetésre is. - A burnmingtoni főiskoláról jöttünk.
- Lucas miatt?
- Igen - hajtotta le a fejét a férfi. - Lucas nagyon jó barátunk volt.
- Részvétem - tette félve a lány a kezét Deanére. Az pedig győzelemittasan elmosolyodott, de ezt a naiv pultos nem láthatta.
- Azt hallottuk, hogy az egyik itt dolgozó lány látta őt utoljára.
- Igen, ő…
Sophie hevesen dobogó szívvel támasztotta hátát az öltöző ajtajának. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ők pont itt vannak. Nem gondolta volna, hogy valaha újra látni fogja őket. De az, hogy ide jöttek, azt jelenti, hogy John árulta el. A kék íriszek dühösen megvillantak, de aztán végül beletörődötten lehajtotta a fejét. Számítania kellett volna rá, hogy a legidősebb Winchester nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Kétségbeesetten nézett körbe a helységben, hátha ott talál megoldást a helyzetre. A tekintete hirtelen megakadt Katy napszemüvegén, s kihívóan elmosolyodott.
- Igen, ő…
- Sophie! - jött ki a szöszi az öltözőből. - Miért nem szóltál, hogy jött megrendelés? Jövök segíteni - libbent ledöbbent barátnője mellé. - Üdv, Katherine vagyok, de szólítsatok nyugodtan Katy-nek - mosolygott. A feketehajú lány értetlenül nézte a mellette állót. Fogalma sem volt, hogy miért viseli az ő napszemüvegét, s miért mutatkozott be az ő nevén? A fejébe bevillanó rengeteg kérdéstől, s lehetséges válaszoktól egy pillanatra megfájdult a feje.
- Hello - köszönt mosolyogva Dean, s amennyire csak tudta, végigmérte a lányt. A napszemüveg azonban eléggé zavarta, hisz olyan sötét volt az üveg, hogy nem lehetett látni a szemeit. Így pedig hogy tudna szemezni vele? Egy kicsit még morgolódott magában, de végül úgy döntött, hogy a másik lányt már úgy is félig elcsábította, megelégszik vele is.
- Szia - nézett fel először Sam, de tekintete egy pillanatra összeszűkült, mikor meglátta, hogy mit visel a lány. Eléggé gyanúsnak tartotta.
- Kiválasztották már, hogy mit szeretnének? - érdeklődött az igazi Sophie.
- Én csak egy salátát és egy ásványvizet kérek, neki pedig egy sajtburgert és egy kólát légy szíves - mutatott bátyjára, aki elégetetten bólintott, s örült, hogy testvére ilyen jól ismeri étkezési szokásait, hisz ő így nyugodtan szedheti fel a csinosabbnál csinosabb kiszolgáló lányokat, míg Sam intézi a rendelést.
- Rendben, akkor megbocsátanának nekünk egy pillanatra? - ragadta karon barátnőjét a már kissé ideges pultos.
- Persze - válaszolt Dean.
- Addig üljenek le nyugodtan egy asztalhoz.
- Oké.
- Köszönjük. - Azzal mindketten bementek az öltözőbe.
Katy kulcsra zárta az ajtót, majd háttal nekidőlt. Sophie előtte állt, látszólag teljesen nyugodtan, azonban egy pillanatra sem nézett barátnőjére.
- Mégis mi a fene volt ez az előbb? - fakadt ki Katherine. A szöszi egy pillanatra megremegett, hisz nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez a vele szemben lévőtől.
- Katy, ez… ez…
- Csak azt ne mondd, hogy bonyolult, vagy, hogy hosszú!
- De…
- Semmi de! Kik ők? És ne mondd, hogy nem ismered őket, mert biztos vagyok benne, hogy nem így van!
- Igen, ismerem őket, még nagyon régről - sóhajtott egy nagyot.
- Miért nem akarod, hogy megismerjenek? - faggatózott tovább.
- Te is jól tudod, hogy én nem itt nőttem fel, csupán négy éve költöztem ide. Ők pedig a múltamnak azt a részét képviselik, amit örökre el akarok felejteni, ami miatt elköltöztem. Kérlek, Katy, érts meg - könyörgött. - Többet tényleg nem mondhatok, de nem szabad, hogy felismerjenek.
- Rólad kérdezősködtek - morogta. Ismerte jól Sophie-t, s tudta, hogy a titokzatossága határtalan, így kénytelen volt beérni ennyivel. Már ez is soknak számított, amit a múltjáról eddig mesélt neki.
- Tessék? - kérdezte elvékonyodott hanggal.
- Konkrétan a nevedet nem mondták. Arra a lányra kíváncsiak, aki két napja Lucasszal volt, aki utoljára látta. Azt mondták, hogy Lucas barátai. - Sophie lehajtott fejjel hallgatta, s magában halványan elmosolyodott. Hát igen. Ők már sosem változnak. A legprofibb hazudozók - persze csak ő utána.
- Ezt nem tudtam - füllentett kelletlenül. Hosszabb csönd állt be a beszélgetésbe, ami nyomasztóan telepedett rájuk.
- Na gyere, menjünk ki. Még a végén gyanút fognak - sóhajtott megadóan.
- Köszönöm - ugrott Katy nyakába Sophie. - Te vagy a legjobb barátnő.
- Csak nehogy megbánjam.
- Dean, szerinted is gyanús az a szőke? - kérdezte Sam azt az ajtót bámulva, amin a lányok bementek.
- A napszemüveges? - Öccse bólintott. - Hát igen, de nem kell egyből rosszra gondolni. Lehet, hogy csupán hosszú volt az estéje.
- Lehet. De valami akkor sem stimmel azzal a lánnyal, és ki fogom deríteni, hogy mi - mondta határozottan.
- Ho-hó! Csak nem tetszik a csaj?
- Dean! Alig két napja, hogy meghalt Jessica! - csattant fel dühösen Sam.
- Jó, igazad van. Bocs, Sammy.
- Hagyjuk - morgott a fiatalabb.
Még vagy öt percig ültek szótlanul, gondolataikba temetkezve. Egy kissé fáradtak is voltak, hiszen mikor megjöttek, egyből kerestek egy motelt, ahol meg tudtak szállni, majd a recepcióstól érdeklődtek, hogy történt-e valami érdekes mostanság. Már az első gyilkosságnál sejtették, hogy vámpírok vannak a dologban, de a másodiknál már biztosak lettek. Ezért elmentek a helyszínre, s rendesen körbejárták. Egy fél órás bóklászás után Dean érdekes dologra bukkant: égésnyomokra. Ráadásul még nem lehetett túl régi. Ez eléggé felkeltette a fiúk érdeklődését, de sehogy sem tudtak rájönni, hogy ki és mit égethetett ott, mivel az elszenesedett füvön kívül, semmit sem találtak. A tettes, vagy tettesek minden nyomot eltüntettek. Miután ott végeztek, elmentek a városi könyvtárba, hátha találnak valamit az adattárban, korábbi hasonló esetről, vagy az égésnyomról. De egyikről sem volt információ. Csupán annyit derítettek ki egy ott tartózkodó szőke hajú lánytól, hogy egy bizonyos Sophie nevű lánnyal látták Lucast utoljára, aki az Ördög Sarok nevű helyen dolgozik. Így egyből oda vették az irányt.
Sophie megkönnyebbülten állt be a pult mögé elkészíteni a salátát, míg barátnője az italokat intézte, s vitte ki. A szöszi nagy műgonddal csinálta az ételt, s ízlésesen rendezte el a tálon. Mikor a sajtburgerre tért rá, odapillantott, ahol a fiúk ültek. Meglepetten konstatálta, hogy Katy nyugodt szívvel ült le hozzájuk, s lazán flörtölget Deannel. Ezt látva mérgesen megvillantak a kék íriszek, s egy kicsit több ketchup-ot tett az idősebb testvér ételébe, mint amennyit eredetileg szándékozott. De ez az egész nem azért volt, mert féltékeny lett volna. Pusztán ismerte a férfit, s nem akarta, hogy barátnője is csupán egy újabb strigula legyen. Gyorsan tálcára rakta a salátát, a hozzá való öntetet és a sajtburgert, majd odament az asztalhoz.
- Sophie - szólította meg a fekete hajú lányt -, dolgozni is kéne.
- Máris megyek - állt fel duzzogva, majd elment a pulthoz. Dean sajnálkozva nézte "Sophie" hátát, majd egy nagyot harapott az elé tett ételből, s Sam is villát ragadott. Azonban a legfiatalabb Winchester fél szemmel alaposan végigmérte a lányt, s egy-két pontnál megakadt a tekintete. Bosszúsan leszegte fejét, s minden figyelmét a salátájának szentelte. Haragudott magára, hisz szerelme nem rég halt meg, ő pedig egy vadidegen lány combjait és melleit mustrálta, aki ráadásul eléggé gyanús. A szöszi szúrós szemmel nézte az idősebb testvért, azonban ők ezt nem láthatták a szemüveg miatt.
- Te mindig ilyen munkamániás vagy? - kérdezte tele szájjal Dean.
- Te mindig rástartolsz az első lányra, akit meglátsz? - érdeklődött mérgesen, pedig nagyon jól tudta a választ.
- Csak nem féltékeny vagy, cicus? - váltott kacér hangnemre, s közben tetőtől-talpig végigmérte az előtte álló lányt. Egy szembetűnő pontnál pedig elég sokáig időztek a zöld íriszek.
- Esélytelen - rázta meg a fejét, mire a két Winchesternek egy pillanatra bent rekedt a levegője. Egyetlen egy embertől hallották eddig ezt a szót ilyen hangsúllyal ejteni, de gyorsan megnyugodtak, hisz őt nem Katherine-nek hívják. - Igazán megtaníthatnád a bátyádat viselkedni, Sam.
- Mi egy szóval sem mondtuk, hogy testvérek vagyunk - jegyezte meg komoran Dean, s mindketten teljes testtel a lesápadt lány felé fordultak.
- Hát én… Én…
- Hello Sophie-cica! - jött be nagy hanggal Jason, Sophie pedig bármit megadott volna abban a pillanatban, hogy megnyíljon alatta a föld. A fekete hajú srác átölelte, s egy cuppanós puszit nyomot arcára. - Mi ez a szemüveg rajtad? - fintorgott. - Nem áll jól neked. - Azzal le is kapta róla az említett kiegészítőt. Mielőtt elindult eldöntötte, hogy nem hagyja annyiban a reggeli dolgot, s mivel már egy ideje nem volt senkivel sem, így a kis szöszivel fogja kielégíteni vágyait. Nem érzett iránta semmit, csupán a teste kellett neki.
A két fiú úgy pattant fel a helyéről, mintha áram csapott volna beléjük. Egyszerre több gondolat is végigcikázott elméjükben: Sophie, kék szem, vámpírok, égés nyom, „Semmiképp se hagyjátok ott!”.
- Sophie! - kiáltottak fel egyszerre. Hitetlenkedve nézték az előttük állót, s rengeteg érzés vívott háborút lelkükben: megkönnyebbülés, szeretet, aggódás és… harag. Dean ugyanis nagyon dühös volt.
- Nahát-nahát! Kikbe nem botlik bele az ember egy ilyen kisvárosban - tárta szét a karjait, s eléggé hangosan beszélt, ezzel felhívva mások figyelmét. - Mi az, kislány? Már meg sem ölelsz? - kérdezte szikrázó szemekkel. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem a kedvesség beszél belőle. Sophie megijedt, hisz sose hallotta még így beszélni valakivel az idősebb testvért. Egy másodpercre az a lehetőség ötlött fel benne, hogy amilyen gyorsan csak tud, elszalad, de erre gondolatba jó alaposan fejbe vágta magát. Még, hogy ő elszaladni? Ugyan már! Ki hallott még ilyet?!
- Dean! És Sam! Wáó! Meg sem ismertelek titeket! Olyan rég találkoztunk. Meséljetek! Mi járatba errefelé? - kérdezte kényszeredetten mosolyogva, s gyorsan leült, abban reménykedve, hogy a fiúk is így fognak tenni. Jason értetlenül nézte a kialakult jelenetet, majd fejcsóválva elment a pulthoz.
Sam résnyire nyitott szájjal méregette a lányt, hisz az eléggé sokat változott, mióta nem látta. Lassan, de követte annak példáját, s vele szemben foglalt helyet.
Dean viszont még koránt sem nyugodott le. Dühítette a tény, hogy míg ők több mint egy évig kétségbe esetten keresték a lányt, az egy béna városkában pincérnősdit játszott és rózsaszín habos-babos életet élt.
- Az alatt a négy év alatt, míg nem találkoztunk, eléggé sok minden! Most jöttünk egy vadászatból. Tényleg! Te még szoktál vadászni? - kérdezte emelt hangsúllyal, mire jó néhányan odanéztek. Ismerték Sophie-t, azonban a múltjáról senki sem tudott semmit. Így abban a reményben, hogy most valami érdekeset hallhatnak, őket lesték árgus szemekkel.
- Dean - szólalt meg békítőleg Sam. - Ezt nem így kéne - intett fejével a kíváncsiskodók felé. A megszólított körbenézett, majd vett egy nagy levegőt és leült Sophie mellé. Kellemes málnaillat csapta meg az orrát, mire a szöszire kapta a tekintetét. Alig akarta elhinni, hogy az a lány ott mellette, az a kislány, akivel régen annyiszor vívott kemény szócsatákat. S ami leginkább megbotránkoztatta, hogy egy fél órával ezelőtt, még akár képes lett volna ágyba vinni is, barátnőjével egyetemben. Mérgesen megrázta a fejét. Hiába minden, még mindig iszonyat dühös volt. Nem csak Sophie miatt, hanem azért is, mert így kifakadt egy nyilvános helyen. Ez pedig nem szokása.
- Köszönöm - hálálkodott halkan a szöszi. Mélyen lehajtotta a fejét, elszégyellte magát. Nagyon jól tudta, hogy az idősebb testvér miért akadt így ki. Hisz egyetlen szó nélkül tűnt el azon az éjszakán. Lehet, hogy hasonló helyzetben ő is így reagált volna. Dühös is volt magára, s nem csak azért, mert akkor eltűnt, hanem mert kudarcot vallott. Akkor azért ment el, hogy végleg feladjon a vadászattal, s múltját örökre elfelejtse. Ennek ellenére még nincs egy napja sem, hogy vámpírokkal harcolt volna. Ugyan akkor valahol groteszk módon örült Dean dühének, mivel ez arra engedett következtetni, hogy jelentett számára valamit.
- Nem kell megköszönnöd - morogta Dean. - Nem miattad teszem.
- Tudom. - Egy ideig még csendben ültek, egyikőjük sem szólalt meg. Eközben az emberek megunták a bámészkodást, s visszatértek eredeti elfoglaltságaikhoz. Katherine aggódó tekintettel nézte barátnőjét, de a megrendelések miatt nem volt ideje vele foglalkozni.
- Mikor végzel? - törte meg a csendet Sam.
- Kilenc körül - válaszolta Sophie. - Miért?
- Jobb lenne utána beszélgetnünk. Valahol, ahol hatszemközt tudnánk - nézett szét a helységben jelentőségteljesen.
- Tök mindegy, hogy mikor végez! - csattant fel Dean. - S beszélgetni is majd ráértek útközben a kocsiban.
- Mi van? - bukott ki a kérdés a szösziből.
- Ugyan már, Dean! Nem vihetjük akarata ellenére magunkkal! - kelt a lány védelmére, hisz ő értette, mire célzott bátyja az előbbivel. Testvérével ellentétben ő nagyon is tisztában volt vele, hogy az miért lépett le, mivel rá két évre ő is ezt tette. S pont ezért akarta, hogy Sophie tovább tudja élni a normális életét, ami mindig is kijárt neki.
- Te már elfelejtetted, hogy mit írta apa? "Semmiképp se hagyjátok ott!" - idézte. - Egyértelműen rá utal, s arra, hogy magunkkal kell vinnünk. Biztos valami veszély les rá, vagy mit tudom én! Apa nem küldene érte minket ok nélkül!
- Igaz - sóhajtott lemondóan. - Megértette a szőke hajú lány érzéseit, de nem tudta megcáfolni testvére érveit. - De ha a hirtelen felbukkanásunk után velünk együtt eltűnne Sophie, az biztosan mindenkinek feltűnne, s kerestetni kezdenék - dobta be az utolsó mentőövet.
- Ez legyen a legnagyobb probléma! Majd azt mondjuk, hogy az unokatestvérei vagyunk, s elvisszük magunkkal kirándulni.
- Már elnézést, de én is itt vagyok! - szólt közbe a vita tárgya. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy úgy beszélnek róla, mintha itt se lenne.
- Sajnos tudom - sóhajtott Dean. - A nőkkel mindig csak a baj van - s fáradtan masszírozni kezdte a homlokát.
- Ezt úgy mondod, mintha a pasikkal nem lenne. Csak, hogy tudd: a férfiak a női nem megkeserítői - sziszegte dühösen.
- Ki miatt is űzték ki Ádámot a paradicsomból? - kérdezte ironikusan.
- Ne tégy úgy, mint aki ért a valláshoz. Nem áll jól - nézett rá lesajnálóan.
- Na ide figyelj kislány - fordult teljes testtel a megszólítotthoz. - Több, mint egy tetves évet töltöttem azzal, hogy téged keresselek, erre ma kiderül, hogy te épp egy rózsaszín habos-babos életet játszottál. És csak hogy tudd: egyáltalán nem áll jól - gügyögte az utolsó négy szót a lehető legtöbb megvetéssel.
Sophie-nak torkára forrt a szó. Nem tudott semmit sem felhozni mentségére, torka összeszorult. Ha gyengébb idegzetű lett volna, bizonyára elsírta volna magát, e helyett viszont az asztalt kezdte erőteljesen fixírozni, s a kezeit tördelte.
Sam sajnálkozva nézte a lányt. El tudta képzelni, hogy mi játszódhat le benne, de nem tudott semmit sem mondani, amivel megmenthetné a helyzetet, vagy felvidíthatná. A szíve hiába súgta azt, hogy itt kéne hagyniuk, a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy nem lehet. Egyet értett Deannel, hogy apjuknak bizonyára nyomós érve volt, amiért azt az üzenetet hagyta nekik. Ebből kifolyólag pedig nincs más választásuk, mint magukkal vinni.
Dean még egy ideig füstölgött magában, de tudta, hogy ezzel nem ér el semmit. Ránézett a lehajtott fejű lányra, majd öccsére, aki szúrós pillantásokkal illette. Mi az? - tátogta. Erre csupán egy látványos szemkörzést kapott válaszul, mire nagyot sóhajtott. Soha, semmi pénzért nem ismerte volna be, hogy egy kicsit talán túl lőtt a célon, de tisztában volt vele, hogy csak ő mentheti meg a helyzetet.
- Khm - köszörülte meg a torkát. - Talán jobb lenne, ha ezt inkább később beszélnénk meg. Munka után hazaviszünk, rendben? - kérdezte békítőleg.
- Oké - egyezett bele a szöszi. - Most még Roger bácsi úgy sincs otthon.
- Ki az a Roger bácsi? - érdeklődött Sam.
- Hát ööö… - Sophie legszívesebben lefejelte volna az asztalt. Tudta, ha megmondja az igazat, Dean leüvölti a fejét, de ha nem és később rájönnek, még többet fog kapni. Nagyot sóhajtva kezdett mesélni. - Roger bácsival még akkor találkoztam, mikor elindultam négy évvel ezelőtt. Pontosabban Little Heartfortban. Elmesélte, hogy elvesztette a feleségét és a lányát. Nagyon kedvesnek tűnt, s felajánlotta, hogy vele mehetek. Itt, Strangefordban vett egy házat, s beköltöztünk. Beíratott a helyi középiskolába, s megtett mindent, hogy jól érezzem magam. Lassan már több mint négy éve együtt lakunk, s az idő alatt leellenőriztem, ő csupán egy átlagos ember - mentegetőzött.
- Oh - Sam csupán ennyit tudott kinyögni, majd aggódó tekintettel bátyja felé fordult. Az azonban kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. - Dean - szólította meg félve.
- Én… Te… Ez… - Az idősebb testvér hiába próbálta, nem tudta szavakba önteni gondolatait. Legalábbis úgy nem, hogy ne rendezzen jelenetet. Egyre inkább kezdett saját magára is dühös lenni, amiért ennyire nehezére esik visszafogni kitörni készülő indulatait. Nagy levegőt vett, s úgy tette fel a kérdését. - Mégis, hogy bízhattál meg egy vadidegen férfiban, azok után, amiken átmentél, amiket tudsz? - a mondat végére már eléggé felemelte a hangját.
- Kétségbe voltam esve és… Dean, én aznap este elvesztettem az utolsó élő rokonomat, egy vadászat során. Magányos voltam és akkor találtam valakit, aki olyan, mint én. Ti nem tudjátok, hogy milyen nehéz volt nekem akkor…
- Tudod, mások ilyenkor a hozzá közel állókra támaszkodnak - állapította meg Dean. - Az olyanokra, mint például… Mint például - morfondírozott el látványosan - MI! - Sophie ismét megrettent a hangsúlytól, de igyekezett összeszedni magát.
- Dean, talán jobb lesz, ha ezt is később tisztázzuk - jegyezte meg Sam, mire a bátyja beleegyezően bólintott. - Akkor, kilencre érted jövünk, jó, Sophie?
- Igen. Addig én visszamegyek, ti pedig fejezzétek be nyugodtan az evést. Sziasztok! - Azzal felállt az asztaltól és elment a pulthoz.
- Ezt azért nem így kellett volna, Dean - kezdte a megrovást a fiatalabb testvér.
- Mert szerinted mégis hogy? Sam, te már elfelejtetted, hogy mennyi ideig kerestük? Apa úgy viselkedett abba az időbe, mint egy rabszolga hajcsár! Ráadásul a te szád is eléggé lekonyult - heccelte öccsét.
- Mintha te nem aggódtál volna érte!
- Hát nem is! - ellenkezett. - Még, hogy egy ilyen idegesítő, mindent mindenkinél jobban tudó kislányért? Kösz, nem. - Azzal nagyot harapott a sajtburgerből.
- Az óta sokat változott - nézett a pult mögött álló, mosolygó Sophie-ra.
- Hát, az biztos, hogy felszedett néhány kilót... Persze jó elosztásban - vigyorgott tele szájjal.
- Dean!
- Nyugi! Most már, hogy tudom, hogy ez a bomba nő, az az idegesítő kis csitri, már hozzá se nyúlnék - emelte fel a kezeit védekezőleg.
- Reméltem is - morgott Sam.
- Na, jó! Együnk, aztán menjünk vissza a motelba. Legalább - nézett az órájára - három órát tudunk aludni.
- Jó.
Sophie kedvesen mosolygott mindenkire, aki odajött a pulthoz, s a fiúkról érdeklődött. Ügyesen hárított minden kérdést, s közben egy percre sem esett ki a szerepéből. Katherine néha küldött felé néha egy jelentőség teljes pillantást, de ő nem figyelt oda rájuk. Nagyon jól tudta, hogy most válaszút elé érkezett: vagy a fiúkkal megy, vagy itt marad, s éli tovább az átlagos kis életét, ahol alattomos kígyóként újra és újra lecsap rá a múltja. Igyekezett minden lehetőséget számba vetni, de valahogy sehogy se jutott dűlőre. Mindkét oldalnak voltak negatív és pozitív részei. Hogy a felgyülemlett feszültségét le tudja vezetni, teljes erőbedobással dolgozott, s Katy-nek szinte semmit sem kellett tennie. A kíváncsiság kedvéért le is ült egy ideig Jasonékkel beszélgetni, de Sophie-t egyáltalán nem érdekelte, ugyan úgy tette a dolgát. Ezzel pedig eléggé megbántotta barátnőjét.
Mikor az utolsó vendégüktől köszöntek el, s fogtak hozzá a feltakarításhoz, a feketehajú lány megelégelte a helyzetet.
- Sophie! Kik voltak azok a fiúk? És mit mondtak neked, amitől ilyen furcsa lettél?
A szöszi megdermedt a mozdulat közben, s kitágult pupillákkal meredt maga elé. Majd lehajtott fejjel tisztította tovább az asztalt. Katherine még egy ideig próbálkozott, de végül kénytelen volt feladni.
Épp felmostak, mikor a szőke hajú lány megtörte a már egy ideje köztük beálló nyomasztó csendet.
- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan.
- Mit? - értetlenkedett barátnője.
- Mindent - s mélyen az előtte álló szemébe nézett. - Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentett a barátságod számomra, ebben a négy évben. Tudod, eléggé érdekes múltam van: sosem voltak barátaim, s azok az érzések, amik egy embert, emberré tesznek… Azokat is csak most tudtam igazán megtapasztalni. De ami a legfontosabb: megmutattad, hogy milyen egy igazi barát. A nélkül, hogy bármit tudtál volna rólam, elfogadtál, bíztattál, s kiöntötted a lelked. És ezért, örökre hálás leszek neked - ölelte meg jó szorosan.
- Miért… Miért mondasz nekem ilyeneket? - kérdezte sírós hanggal. - Olyan, mintha búcsúzkodni akarnál. Ugye nem… Ugye nem akarsz elmenni?
- Minden jót, Katy. Váljon minden álmod valóra, s találd meg az igazit. Élj boldog, teljes életet! - egy puszit nyomott a síró lány arcára, majd felkapta az asztalról a már korábban odakészített táskáját és kilépett az ajtón. Szíve összeszorult a fájdalomtól, de igyekezett nem törődni vele. Úgy hagyta el a helyet, hogy tisztában volt vele, hogy talán sosem fog visszatérni. Az autó, benne a fiúkkal már ott várta, s kissé feszengve szállt be a járműbe. Nem beszélgettek, csupán elnavigálta Deant a házhoz. Három perc múlva meg is érkeztek.
- Tyű! Úgy látom, annak a Robertnek jó sok pénze van - reagálta le egyből a házat Dean.
- Megdolgozik érte! És nem Robert, hanem Roger! Roger McGowen - javította ki a srácot Sophie.
- Nekem nyolc - rántotta meg a vállát. - De ahogy látom, még fent van - mutatott a konyhaablakra, ahol égett a villany.
- Nem is szólt, hogy már ma hazaér - kerekedtek el a kék szemek.
- Biztos, hogy jó ötlet, ha mi is bemegyünk? - érdeklődött az eddig csöndben lévő fiú.
- Persze. Na, gyertek - invitálta a srácokat. Az ajtó nyitva volt, így nem kellet keresgetnie a kulcsot
- Megjöttem Roger bácsi! - kiáltotta el magát egyből, mikor belépett a házba.
- Máris haza értél kicsim? - jött köszönteni nevelt lányát a férfi. - Milyen volt a mai napod? - érdeklődött kedvesen. - Oh - torpant meg egyből, mikor meglátta a két fiút, s Samen mintha egy kicsit tovább időzött volna a tekintete. - A barátaidat is haza hoztad?
- Igen. Nos ők Dean és Sam Winchester - mutatta be a srácokat.
- Üdvözlöm, uram. Örülök, hogy megismerhetem - lépett előre egyből Sam és kezet rázott a férfivel, mire annak egy furcsa fény gyulladt tekintetében, de ezt senki sem vette észre.
- Jó estét - s öccse példáját véve köszönt a ház urának. - Nos, mi nem is akarunk sokáig maradni, csupán…
- Oh, ugyan már! Most lett kész a vacsora! Jut nektek is bőven - terelgette a megszeppent vendégeket az ebédlő felé. - Mindig szegény Sophie-nak kell főzni rám, ezért ma elhatároztam, hogy én fogok. De az arányokkal még akadnak gondjaim - vakargatta zavartan a fejét. - Sophie, légy szíves hozz még két terítéket.
- Máris. - Azzal mosolyogva el is libbent a konyhába. Örült neki, hogy Roger ilyen jól fogadta a Winchester testvéreket, s azok is a férfit.
A vacsora egy ideig csendben telt, senki sem tudta, hogy mit kéne mondani egy ilyen helyzetben, de mikor Sophie felvilágosította a fiúkat, hogy nevelőapja mindent tud, s már róluk is sokat regélt - bár ezt kissé zavartan vallotta be -, feloldódtak. A vendégek hamar feloldódtak és Dean büszkén mesélt a legutóbbi önálló vadászatáról, Sam pedig a főiskolai eredményéről. A szöszi ekkor értette meg igazán, hogy a srácok mi mindenről mondtak le, azért, hogy másoknak segítsenek és - mint kiderült - megtalálják édesapjukat.
- Részben apánk miatt is jöttünk - kezdett bele a lényegbe Sam. Már korábban megbeszélték bátyjával, hogy ezt ő fogja elmondani Rogernek, mivel ő jobban ért hozzá és tapintatosabb tud lenni. - Kaptunk tőle egy üzenetet, hogy jöjjünk ide, Strangefordba és vigyük magunkkal Sophie-t.
- De nem azt mondtátok, hogy őt keresitek? - kérdezte a ház ura.
- Igen. Az üzenetet nem közvetlenül tőle kaptuk, hanem amikor egy vadászaton voltunk, ahol őt kerestük, megtaláltuk a naplóját, benne egy üzenettel, s ennek a városnak a koordinátáival.
- Mégis mi állt abban az üzenetben, hogy ennyire el akarjátok vinni? Már, ha szabad tudnom…
- „Semmiképp se hagyjátok ott!" - idézte Dean.
- Értem. Nos hát… Khm – köszörülte meg a torkát. - Én nem vagyok az apád, Sophie, bár lányomként szeretlek. A döntés a tiéd. Velük akarsz menni, vagy sem?
Minden tekintet a lányt fixírozta érdeklődve, aki nagyon kellemetlenül érezte magát. Négy év hosszú idő… S ez idő alatt az ember képes olyan erős kialakítani valakivel, aki édes gyermekeként bánik vele, amit nem egy könnyű szétszakítani. Úgy érezte, ha elmegy a fiúkkal, elárulja a férfit. Azonban, ha mégsem tesz így, akkor őket fogja. Úgy lépett le a munkahelyéről, s hagyta ott barátnőjét, hogy biztos volt a döntésében. De most, hogy itt ül mellette az az ember, akinek a legtöbb boldog percét köszönhette… Rendkívül nehéz a döntés.
- Ki kér egy kávét? - pattant fel hirtelen az asztaltól. - Addig elviszem a tányérokat is. - Azzal gyorsan egy kupacba pakolta az étkészletet és elrobogott velük a konyhába. Felkészített egy kis koffeint, majd hozzálátott mosogatni. Muszáj volt tennie valamit, mert úgy érezte, hogy megőrül. Régen ilyenkor lenyomott pár fekvőtámaszt, vagy felülést, esetleg elment futni, de most ezt nem tehette meg, így maradt a rendrakás. Már elmosogatta az evőeszközöket és a harmadik tányért rakta a csöpögtetőre, mikor valaki kivette a kezéből a már megtisztított tányért. Meglepetten pislogott a törölgető ruhát fogó fiúra, aki szakszerűen látott hozzá a vízcseppek eltüntetéséhez.
- Remélem nem baj, ha besegítek - nézett fel munkájából Sam egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Nem, dehogy! - tiltakozott. - Csak megleptél - tűrt félre egy tincset a füle mögé. Míg el nem fogyott minden. Nem szóltak egymáshoz. Elpakolás után közösen készítették el a kávékat, s e közben úgy érezte a fiú, hogy ideje, hogy megtegye azt, amiért utána jött.
- Nézd, Sophie… Valamit el kell mondanom.
- Gondoltam, hogy nem ok nélkül jöttél segíteni - mosolyodott el keserűen a lány.
- Sophie - fordította szembe magával a ledöbbent szöszit. - Szükségünk van rád. Nem csak azért szeretném, ha velünk jönnél, mert apa azt kérte. Dean sose vallaná be, de te sokkal több tapasztalattal, tudással rendelkezel, mint mi. Mi mind a ketten csak hat éves korunk után kezdtünk közelebbről is megismerkedni a démonokkal, szörnyekkel és egyéb sötét teremtményekkel, s vadászatokon se vettünk részt túl fiatalon. Te velünk ellentétben már születésed óta tanulsz róluk, harcolsz ellenük - érvelt Sam. - Sophie, szükségünk van rád - nézett mélyen a kék íriszekbe.
A szöszi egy ideg meg se bírt szólalni. Látta a zöld szempárban, hogy igazat mondd, komolyan gondolja. Egyik kezét felemelte, s a srác arcára tette.
- Rendben van - egyezett bele egy hosszabb, kínzó hallgatás után.
- Köszönöm - csókolta homlokon a lányt.
- Na gyere, vigyük ki a kávékat - mosolygott a - most már - vidám fiúra.
- Mi ez a nagy öröm? - érdeklődött kissé feszülten Dean.
- Döntöttem - állt meg Roger előtt, s mélyen a férfi szemeibe nézett. Az felállt, s úgy várta a számára fájó szavakat. - Még pedig úgy, hogy elmegyek. A fiúkkal fogok tartani - hadarta el szinte egy szuszra.
- Tehát akkor elhagysz? - nézett kissé szúrósan a kék tengerbe. Sophie ajkára forrt a szó, mikor ezt meglátta. Újból megcsodálhatta azt a sárgás árnyalatot a barna íriszekben, amiktől a torkára forrt a szó, s egész testében megbénult. Egy pillanat erejéig úgy érezte, ha a férfi azt mondja, hogy maradjon itt, habozás nélkül engedelmeskedne.
- Csak vicceltem - mosolyodott el Roger, s megölelte. Sophie úgy érezte, mintha egy mázsa súly omlott volna le a válláról, de hamar túltette magát a helyzeten, s nem tulajdonított neki jelentőséget. - Menj csak, ha szeretnél. De fiúk - nézett a testvérekre -, ha valami baja esik, ne akarjatok a szemem elé kerülni.
- Nyugodjon meg, Mr. McGowen. Vigyázni fogunk rá - nyugtatta Sam.
- Akkor holnap indulunk. Kilencre legkésőbb itt leszünk érted - állt fel az asztaltól Dean.
- Várj egy kicsit. Van valami, amit el kell mondanom - szólalt meg feszengve Sophie. - Tegnap kaptam egy levelet, ami neked szól, Dean és az apádtól jött - nyújtott át neki egy összegyúrt borítékot a táskájából. Az idősebb testvér szinte kitépte a kezéből. Mikor azonban meglátta, hogy mi van benne, keserűen elmosolyodott.
- Mi az? - érdeklődött Sam.
- Újabb koordináták - mutatta a lapot öccse felé – 35; 111. Legalább tudjuk, hogy mi a következő úti cél.
- Igaz. Lehet, hogy találunk valami nyomot, hova tűnt apa - reménykedett a fiatalabb testvér.
- Remélem - sóhajtott fel. – Na, de mi most megyünk. Holnap kilenckor indulunk - nézett jelentőség teljesen a szöszire.
- Rendben - bólintott.
- További jó éjszakát és köszönjük a finom vacsorát - búcsúzott Sam.
- Kösz mindent - intett Dean is. Mindketten kezet ráztak Rogerrel, s az ifjabb két puszit adott a lánynak.
- Kedves srácok - nézett a távolodó autó után az ajtóból a ház ura.
- Igen. Tényleg nem bánod, hogy elmegyek? - nézett fel nevelő apjára.
- A lényeg, hogy te boldog legyél - csókolta homlokon a lányt.
- Köszönöm - ölelte át a férfit Sophie.
- Azonban remélem azzal tisztában vagy, ha mégis úgy döntesz, hogy inkább ezt az életet választanád, én itt leszek. Még akkor is, ha csupán be akarsz ugrani egy kicsit, s meg szeretnél pihenni. Bármikor. Csak előtte szólj.
- Olyan jó vagy hozzám, Roger bácsi. Hogy tudnám meghálálni ezt a sok kedvességet?
- Egyszer mindennek eljön az ideje - suttogta, s közben gonosz mosolyra húzódtak ajkai, amit a lány nem láthatott.