"Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez."
1994. augusztus 16.
A lemenő Nap fénysugarai utolsó erejükkel igyekeztek világosságot adni azoknak, akik még ilyen tájt is úton voltak, s figyelmeztetni őket, hogy hamarosan ideje nyugovóra térni. Egy autó azonban nem foglalkozott ilyesmivel, rendíthetetlen sebességgel száguldott. A vezető egy harminc év körüli férfi. Egyik kezével a kormányt fogta, míg másikkal borostás állát dörzsölte gondterhelten. Valami nagyon nyomaszthatta, de igyekezett nem mutatni, valószínűleg kis útitársa miatt. Az anyósülésen ugyanis egy nyolc év körüli leányka foglalt helyet. Kék szemeivel érdeklődve pásztázta a tájat, hisz mindig láthatott valami újat, valami szépet. Hiába utaztak már rengeteget, s járt ezerfelé, figyelme sohasem lankadt egy pillanatra sem. Mert tudta, elég egy másodpercnyi figyelmetlenség és máris beüt a baj. Apja megtanította neki a szabályokat, s ő minden egyes szót a fejébe vésett. Nem akart szégyent hozni sem a rokonára, sem a nevére. Ő egy Knight.
A lovag nevet sok évszázaddal ezelőtt egy őse kapta, aki megvédte a királyt egy vérfarkastól, s az kitüntette ezzel a ranggal. De hiába marasztalta az uralkodó, nem maradt az udvarban, hisz másokat is meg kellett mentenie. A pletykák viszont gyorsan terjedtek a kóbor lovagról, akinek ez a fülébe hamar eljutott. Ezért elhatározta, hogy megtartja a nevet, s utódaira is ezt hagyta örökségül, feladata mellett.
A kislány elmosolyodott. Betéve tudta a mesét, hisz ez volt a kedvence, ráadásul az őséről szólt. Büszkén viselte nevét, hiába nem emlékeznek meg erről a történelemkönyvekben. A lényeg, hogy ő, s a családja igen. Egyből keresgélni is kezdett a lábánál heverő táskában, s izgatottan vett ki egy vastag jegyzetfüzetet. A megfelelő oldalra lapozott, s máris egy vérfarkast pillanthatott meg, mellette pedig sok soron át folyt a szó a teremtményről. Minden egyes információt alaposan lejegyzett. Kezét a rajzára tette, s ajka féloldalas mosolyra húzódott. A lény, melynek legyőzése miatt kapta őse a nevét. Az első, amit ő maga is sikeresen legyőzött. Hitte, hogy ez nem lehet véletlen. Apja tanítása miatt bízott benne, hogy egy napon majd róla is legendákat mesélnek. S akkor, az édesanyja is büszkén fog letekinteni rá. Bár nem emlékszik még az arcára sem, csupán képekről látta és apja meséiből tudta, hogy milyen volt, számára mégis az egyik legfontosabb személy az életében. Újfent belenyúlt táskájába, s kitapogatta a rózsafüzért.
A sofőr szeme sarkából rápillantott lányára, majd az annak a kezében nyugvó füzetre. A rajz alapján könnyedén felismerte, hogy mit nézhetett az imént. A vérfarkas kiemelkedő fontosságú volt családjukban, s a lányának is az lett nemrég az első teremtménye, amit sikeresen legyőzött. Úgy gondolta, hogy ez lehet a sors fintora. Mindig fiú utód született, aki tovább vitte a nevet, s az ősük által rá bízott feladatott. De a lány miatt a lánc megszakadt, s talán ezzel számukra mindennek vége. Csillaguk leáldozott. Nagy valószínűséggel kis útitársa az utolsó egyenes ági leszármazott, de neki jóval fontosabb, mint bármely korábbi felmenőjének, hogy mindent megtanuljon.
- Apu – szakította félbe a csendet egy félénk hang. A vezető izmai egy pillanatra megfeszültek, de szinte azonnal el is lazultak.
- Mondd – szólalt meg kemény, férfias hangján.
- Most hova megyünk? – jött az ártatlan kérdés. Kis kezeit ölében tördelte idegességében. Lehet, hogy nem pont most kellett volna érdeklődnie?
- Egy régi vadász barátomhoz, akinek egy kis segítségre van szüksége. Bár te már biztosan nem emlékszel rájuk, de ők ismernek téged. A szomszédjaink voltak.
- Kik ők? – csillantak fel egyből a kék íriszek.
Még sosem találkozott rajtuk kívül más vadászokkal, ráadásul azok ismerték őt, a szomszédjukban laktak, tehát akkor az édesanyját is ismerniük kellett. Eddig csak az apjától hallott róla, most viszont alkalma nyílt rá, hogy más emlékezéseiből talán egy eddig számára ismeretlen arcát ismerhesse meg halott szülőjének. Ezen felül, esélye nyílik rá, hogy új ismeretekhez jusson a vadászat kapcsán. Biztos volt benne, hogy édesapja a legjobb, de talán mégis tudnak valami újat mutatni, esetleg egy már korábban ismert dolgot más szemszögből láttatni.
- John Winchester és a fiai, Dean és Sam – érkezett meg a válasz.
- Milyen idősek a fiúk? – faggatózott tovább.
- Dean tizenhat, Sam pedig tizenkettő. Mindketten idősebbek nálad, éppen ezért elvárom, hogy komolyan viselkedj. Semmi gyerekeskedés! – mondta szigorúan.
- Értettem apám – hajtotta le a fejét engedelmesen.
- Legyél kedves, segítő kész, ha bármire szükség van. John nagyon régi barátom, nem szeretnék szégyenkezni miattad.
- Jól fogok viselkedni – ígérte.
Nem értette, hogy egyetlen élő szülője miért mond neki ilyeneket. Még soha, semmi galibát nem okozott, mindent az utasításoknak megfelelően tett, s, még ha magától is kellett kitalálnia, hogy mit és hogyan kell csinálnia, akkor is jól mentek a dolgok. Miért olyan kiemelten fontos, hogy mintagyereknek tűnjön? Semmilyen ötlet nem jutott az eszébe, tőle pedig nem merte megkérdezni. Így maradt a találgatás, bár egyik ötlete vadabb volt, mint a másik. Gondterhelten ráncolta a homlokát.
- Aludj – törte meg a beálló csendet a rideg utasító hang. A leányzó megremegett ennek hallatán, s nagy, kerek szemekkel nézett apjára, aki azonban egy pillanatra sem emelte rá a tekintetét. – Hosszú az út és nem ártana, ha addig kipihennéd magad. Egy nehéz vadászaton vagyunk túl.
- De neked is pihenned kéne, mert te is fáradt leszel – jegyezte meg félénken, szőke hajtincseit zavartan birizgálva.
- Én kibírom, neked viszont szükséged van rá, nekem pedig rád.
- Tényleg? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Két figyelmes szempár, többet ér, mint egy. A vérfarkast nagyon ügyesen elintézted. Legközelebb is számítok a segítségedre.
A kislány fejében villámgyorsan játszódtak le a képek.
Árny… Morgás… Kiáltás… Sikoly… Pisztolylövés…
- Megteszek mindent, ami tőlem telik – bizonygatta lelkesen a szöszi.
- Helyes. Akkor most aludj. A hátsó ülésen ott van a pléd, takarózz be vele nyugodtan.
Kikapcsolta a biztonsági övét, majd megkereste az említett tárgyat, s bebugyolálta magát. Ekkor vette észre, hogy a kis füzete leesett a lábához. Gyorsan lehajolt érte és felvette. Egy másik oldalnál volt nyitva éppen. Wendigo. Még nem találkozott ezzel a teremtménnyel, de remélte, hogy hamarosan fog, mivel elég érdekesnek találta. Becsukta, s visszatette a helyére. Megigazította a takarót, s lehunyta a szemeit. Hamarosan mély álomba zuhant.
*
Jelen
A járműben szinte tapintani lehetett a feszültséget. Egy kék, s egy zöld szempár nézett farkas szemet a visszapillantó tükrön keresztül. A csendes, harmadik fél összehúzta magát, s igyekezett láthatatlannak tűnni. Olyan erők vívtak csatát, melyekkel nem szívesen vette volna fel a versenyt. Ingén egy újabb gombot kigombolt, mert úgy érezte, túlságosan is fojtogató a légkör. Az ablakot is lejjebb tekerte, hátha így a beáramló levegő segítségével elmúlik ez a kellemetlen érzés. De szép lassan tudatosult benne, hogy ezekkel semmire sem megy. Mélyeket lélegzett, s megpróbált kitalálni valami békítő szöveget, amiért remélhetőleg nem vágják ki a kocsiból. Gondolkozása közepette eszébe jutottak hármasban töltött pillanataik gyerekként. Akkor is mindig ez volt a helyzet. Nevetve, szinte prüszkölve fújta ki a korábban tüdejében visszatartott éltető anyagot. A visszaemlékezésének hála egy pillanatra újra gyereknek érezhette magát. A közös pillanataik voltak számára a legjobbak.
- Ez megkattant – jegyezte meg Dean.
- Nem csodálom. Senki sem bírna ki melletted huzamosabb időt anélkül, hogy megbolondulna – mondta lesajnálóan Sophie. Kezei mellkasa előtt összefonta, s tekintetét a tájra szegezte.
- Ezzel mégis mire akarsz célozni? – kérdezte fogcsikorgatva a sofőr.
- Arra, hogy egy kiállhatatlan, otromba, beképzelt majom vagy – jött a szúrós válasz.
- Te pedig egy hisztis perszóna! – vágta rá.
- A te véleményedre senki sem kíváncsi, ősember. Oh, bocsánat, inkább maradok a majomnál, hisz valószínűleg azt se tudod, hogy miről beszélek – s tenyerét a fejére tette, hogy még jobban fokozza a drámai hatást.
- Ha csak fele annyit tudnál, mint én… – kezdte volna a rangidős, de belefojtották a szót.
- Megnyugtatlak, negyed annyival sem rendelkezek. – Erre a másik sértett fél meglepődve elhallgatott. – Hülyeségből annyi is elég – vitte be a kegyelemdöfést a szöszi.
- Na jó, elegem van! – Azzal egy hirtelen mozdulattal beletaposott a fékbe. – Szállj ki!
- Na de Dean – kezdte volna az öccse, de a villámló tekintet egy csapásra elnémította.
- És mégis mihez kezdjek itt a semmi közepén, előember? – háborodott fel a hátsó ülésen helyet foglaló.
- Találd fel magad azzal a mérhetetlen sok eszeddel és egóddal. Na, szállj már ki!
- Fordulj fel – sziszegte a kék szemű, s kiszállt a járműből, de azért utoljára még jó erősen bevágta az ajtót. A kocsiból dühös morgás hallatszódott ki, mire elégedetten elmosolyodott. A csomagtartóból kivette a holmiját, azt is egy erőteljes mozdulattal a helyére tette, s gyalog elindult az ellenkező irányba.
Dean szinte forrt a méregtől. Nem elég, hogy szemtelen, még az ő drágájába is képes kárt tenni az az idegesítő csitri. Ujjai már teljesen elfehéredtek a kormány szorításától. Nem értette, hogy képes egy perc alatt kihozni a béketűréséből. Mindig meglepődik ezen, pedig első találkozásuk óta ez megy, de az érthető volt, hisz a gyerekek civódásai mindennaposak, most viszont erről szó sincs. Mindketten felnőttek, rengeteg sebet cipelnek, sok tapasztalatot szereztek az évek folyamán, s mégis ugyan ott tartanak, mint régen.
- Dean… – szólította meg Sam, mire ráemelte tekintetét. A két zöld szempár egy pillanatra összekapcsolódott. Nagyon jól tudták, hogy mire gondol a másik, nem kellett egyikőjüknek sem megszólalnia. A báty elfordította a fejét, majd egyik kezével gondterhelten masszírozni kezdte halántékát, s igyekezett lenyugtatni magát. Két perc után öccsére nézett, aki még mindig ugyan azzal a tekintettel leste őt.
- Az ő hibája, mindig ő kezdi. – Miután kimondta azonnal vissza akarta szívni, hisz ez nagyon gyerekesen hangzott, s bénán is, egy huszonhat éves férfitől. – Teljesen kikészít idegileg.
- Ha nem nevetted volna ki egyből kérése hallatán, mindez elkerülhető lett volna – jegyezte meg Sam.
- De Sammy, az már önmagában is nevetséges, hogy rajtam, vagy apán kívül ezt a kocsit más is vezesse, na de, hogy egy nő! Ráadásul pont ő! Ez már tényleg röhejes – nevetett fel, de egyből abba is hagyta, mikor eszébe jutott kilátástalannak tűnő helyzete. Ő nem fog bocsánatot kérni, abban mindenki biztos lehet. – Mellesleg, ha ő nem kapta volna fel a vizet, akkor… Várjunk csak! Te most komolyan őt véded?
- Én nem védek senkit, csak mondtam, hogy…
- Legközelebb inkább ne mondj semmit – morogta, majd beindította az autót, hátramenetbe kapcsolt, s elindult vissza.
Az út szerencsére kihalt volt, így nem kellett attól tartania, hogy beletolat valakibe. Nagyot sóhajtva állt meg a célszemély mellett, de az úgy tett, mintha észre sem vette volna. Megállt, s kipattant a járműből.
- Hé! – kiáltott rá Dean kedvesnek szánt hangon. Sophie megállt, s ránézett a férfire.
- Mit akarsz?
- Szállj be – mutatott az autóra.
Egy ideig némán szemeztek egymással, majd a lány újfent berakta csomagját, s elfoglalta korábbi helyét, a sofőrrel egyetemben. Sophie elmorgott egy idiótát, Dean egy hisztist, azonban úgy, hogy senki sem hallhassa meg, nehogy újból fellángoljon a harag, de azért nem akarták annyiban hagyni. Így abban a tudatban, hogy övék volt az utolsó szó, elindultak. Sam pedig némán somolygott az ablakon át a tájat szemlélve.
Halkan szólt a rádió, a kocsiban csend honolt. A rangidős az utat figyelte, öccse az ablaküvegnek dőlve szunyókált, a lány pedig laposakat pislogva nézte az elsuhanó tájat, ébrenlét és álom között. Hirtelen Sam felriadt, mire a másik két utas élénk figyelme egyből ráösszpontosult. Aggódó tekintettel vizslatták, s némán diskuráltak a visszapillantó tükrön keresztül.
- Jól vagy? – érdeklődött Sophie, miközben finoman megszorította a srác vállát.
- Miért ne lennék? – mosolygott az érintett.
- Újabb rémálom? – kérdezte Dean. Hosszas, Sam számára kínos csönd következett be.
A lány nagyon aggódott, de fogalma sem volt, hogy mégis mit kéne mondania, vagy tennie. Látta, hogy a gyász, s a bűntudat mardossa szegény szívét. Fájt neki, hogy nem tud gyerekkori barátjának segíteni.
- Nem akarsz vezetni egy kicsit? – A kérdés hallatán a szöszi egy percre összehúzta a szemöldökét és szúrósan a visszapillantó tükörbe nézett. Egy elnézést kérő pillantással találkozott, mire finoman megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs semmi baj, megérti.
- Eddig még sose engedted meg senkinek… – értetlenkedett Sammy. – Hogyhogy most nekem igen?
- Csak gondoltam biztos lenne kedved hozzá – válaszolta lazán a bátyó.
- Dean – kezdte –, nincs semmi bajom. De azért köszi – mosolygott rá hálásan. – És jó lenne Sophie, ha nem néznél ilyen kétségbe esetten. Még azt hinné az ember, hogy valaki haldoklik – nevetett fel, de mindenki észrevette, hogy milyen erőltetettre sikeredett.
A lány erre halványan elpirult, s lesütötte a szemét zavarában. Nem hitte volna, hogy ilyen feltűnő az aggódása. Majd Sam igyekezett elterelni másra a témát. A Fekete víz Hátságról, a fiúk apjáról, Standfordról, Jessicáról és a démonról folyt a szó. Sophie figyelmesen hallgatta a fiúkat, hátha hall valami érdekeset, valami újat. Mikor a gyilkosról beszélgettek az ő ereiben is forrni kezdett a vér. Nagyon szeretett volna segíteni a fiúknak, éppen ezért megfogadta, hogy a legjobb formáját kell hoznia. A tájat szemlélve úgy gondolta, hogy szerencséjük van, mivel itt nincs sok ember, így hamar megtalálhatják Johnt. Behunyta a szemeit, s hátradöntötte a fejét. Mióta otthagyta a várost, valamivel nyugodtabbnak érezte magát, üldözési mániája is elmúlt. Ugyan akkor bűntudat mardosta a lelkét, amiért otthagyta Katherinet mindenféle magyarázat nélkül, s magára hagyta Rogert. Na és Lucas… Szíve összeszorult a fiú gondolatára. Alsó ajkába harapva idézte fel a vacsora emlékeit. Legszívesebben beleverte volna a fejét az előtte lévő ülésbe, mikor eszébe jutott, hogy milyen mogorván viselkedett vele, s másnap pedig mennyire haragudott rá, mikor azt hitte, hogy felültette. Pedig ha ő nem lenne, talán még most is élne. Egy nagy gombócot érzett a torkában, s nagy nehezen igyekezett visszanyelni a könnyeit.
Mikor megérkeztek, egyből a felügyelő házához hajtottak, s ott parkoltak le. Bementek az irodába, s ott várakoztak. Sam kisebb előadást tartott a helyről, mivel korábban már alaposan utána nézett. Deant viszont sokkal inkább egy hatalmas, bizonyára a felügyelő által lelőtt medve fotója érdekelte, persze az öccse ehhez is hozzá tudott szólni. A lány szótlanul hallgatta őket, míg lépések zajára nem lett figyelmes. Alaposan megnézte a belépőt: már bőven az ötvenes évek közepén járó férfi, egyenruhát viselt, s egy bögre – az illatából ítélve – kávét tartott a kezében.
- Csak nem túrázni jöttetek srácok? – érdeklődött.
- Áh, nem – legyintett lazán Dean. – Az egyetem környezet tudományi szakára járunk, s az újrahasznosításról kell írnia a szobatársunknak – itt a lányra mutatott – egy tanulmányt, s mi, mivel jó barátai vagyunk, elhoztuk ide, hátha itt találunk valamit, amit felhasználhat – hazudta, akár a vízfolyás, s mindhárman mosolyogtak, hogy hihetőbb legyen.
- A francokat. Tudom, hogy a Haley lány barátai vagytok. Nézzétek, elmondom nektek is. A bátyja két haverjával elmentek túrázni, s leírta a bejelentkező lapon, hogy 24-ig nem jönnek vissza. Így pedig szó sincs eltűnt személyről, ezt mondjátok meg neki.
- Igen, de tudja ez a lány eléggé makacs természetű, így talán, ha elvihetnénk neki a lap másolatát, s megmutathatnánk neki, akkor megnyugodna.
Kissé vonakodva bár, de megtette Dean kérését, s így új, bár haszontalan információkkal felfegyverkezve mentek vissza a kocsihoz, ahol Sam eléggé felpaprikázott hangulatba került. Nem értette, hogy miért kell elmenniük ahhoz a lányhoz, miért nem mehetnek egyből a hátságba, hisz a koordináták is odavezetnek. Azt hitte, bátyja csak be akar csajozni, amit Sophie meg is értett, bár csodálkozott az öcsi viselkedésén, elvégre mindig ő volt a megfontoltabb a két testvér közül, ezért is tudta mindig is jobban megértetni magát vele, s elbeszélgetni. Még a bátyó is észrevette a változást, s szóvá is tette, de Samet nem érdekelte. Ettől függetlenül mégis Haley lakásánál kötöttek ki.
A lánynak vállig érő barna haja, s szeme volt, amik az elején bizalmatlanul méregették hármójukat, s főleg a szöszit, mikor erdészeti felügyelőknek adták ki magukat. A kora miatt nem nézte ki belőle. Dean látta ezt, s gyorsan kimagyarázta, hogy ő még csak gyakornok. Miután ezeket tisztázták, bementek a lakásba, s az idősebb Winchester társai tudtára adta, hogy tetszik neki a csaj, mire azok egymásra néztek, s látványosan a szemüket forgatták. Bent megismerkedhettek a legfiatalabb testvérrel, Bennel. Egyből hozzá is láttak a kérdezősködésnek. Megtudták, hogy azért gyanítják, hogy eltűnésről van szó, mivel minden nap küldött nekik a bátyjuk egy-két videót, s képeket, egy ideje azonban semmi hír nem érkezett felőle. Ráadásul csupán hárman maradtak, szülők nélkül, így rendkívül erős közöttük a kötelék. Sam elkérte a laptopot, s megnézte az utolsó felvételt. Egy apró, a testvérek számára biztosan fel sem tűnő dolog azonban felkeltette az érdeklődését, s miután engedélyt kapott rá, elküldött mindent a saját e-mail címére, hogy részletesebben is megvizsgálhassa. Sophie azt hitte, hogy lefejeli az asztalt, mikor megtudta, hogy másnap nem csak ők, de a tesók is elmennek a srác keresésére. Utálta a civileket vadászat közben. Egy gonosz teremtmény legyőzése már önmagában nehéz feladat, hát még a tudatlan kívülállók védelme! Ráadásul most még lehet, hogy Johnt is meg kell keresniük. A fogát csikorgatva köszönt el, s szállt be a kocsiba. Megbeszélték, hogy amíg a fiúk kivesznek egy szobát, addig a lány utána néz, hátha talál más eltűnésekről is hírt, majd egy helyi kis kocsmában találkoznak.
Sophie új információkkal felszerelkezve nyitott be a helységbe, s orrát egyből megcsapta az alkohollal és dohánnyal teli levegő. Az Ördög Sarokban tilos volt a dohányzás, amit senki sem bánt, s az italfogyasztás sem akkora, hogy az ember már attól berúgjon, ha mélyeket szippant. Néhány férfi szeme felcsillant az új, ismeretlen, csinos jövevény látván, éppen ezért igyekezett gyorsan megtalálni a srácokat. Mihelyst meglátta őket, le is vágódott az asztalukhoz.
- Találtál valamit? – érdeklődött egyből Dean. A lány mosolyogva készült válaszolni, azonban torkára forrt a szó, mikor meglátta a két sörös üveget. Hihetetlennek tűnt a számára, hogy a fiúk – s főleg Sam – ezt isznak. De gondolatban erre jól fejbe vágta magát. Ugyan már, szerinted mégis mit iszik két felnőtt férfi a kocsmában? Hát biztos nem limonádét. Ostoba vagy, Sophie Knight.
- Ezt nézzétek – tette az asztalra a régi újságokat. – A Fekete víz Hátság nem túl népszerű, csupán a helyiek túráznak ott. Ennek ellenére áprilisban két ember is eltűnt és sosem kerültek elő.
- És máskor? – kérdezte komoran a rangidős.
- 1982-ben nyolc embernek veszett oda, az újságban grizzly támadásról írtak. De volt korábban 59-ben, előtte pedig 36-ban. – Beszéd közben mindig a megfelelő újságot nyújtotta át a fivéreknek. – Mindig pontosan huszonhárom évente. - Sam miután átfutotta a lapokat, elővette a laptopját.
- Én is találtam valami érdekeset, nézzétek – mutatta két társa felé az egyik felvételt az eltűnt srácról. A háttérben jól látszódott, ahogy egy árny elsuhant. Miután le lett lassítva, három kockán szerepelt az a valami. – Bármi is ez, rohadt gyors.
- Nekem van még valami – szólalt meg Sophie. – 59-ben egy kisfiú túlélte a „medvetámadást” – s ujjaival a levegőbe rajzolta a macskakörmöket.
- Hogy hívják? – jött a kérdés a bátyótól. A szöszi erre csak elmosolyodott, s az asztalra csúsztatott egy cetlit, rajta egy névvel, s az illető címével. Rövid időn belül kocsiba pattantak, hogy további információkhoz jussanak.
Egy öreg bácsi nyitott ajtót, aki nem igazán értette, hogy miért kérdezgetik arról a medvetámadásról, hiszen ő még akkor nagyon kicsi volt, s alig emlékszik valamire. Ráadásul az újságok leírták, hogy egy grizzly felelős érte. Ekkor Sophie leült a férfi elé, s mélyen a szemébe nézve megkérte, hogy mesélje el, mi történt igazából. Az egy ideig még vonakodott, de mikor tekintete összekapcsolódott a lányéval, s látta, hogy ő tényleg hinni fog neki, elmondta. A végén pedig megmutatta a hatalmas karomnyomokat a vállán. Megköszönték, majd kissé fáradtan távoztak a szálláshelyükre.
Egy szobában aludtak, de mindenki külön ágyban. Frissen megfürödve, megvacsorázva feküdtek az ágyukban, s közben azon gondolkoztak, hogy milyen lény lehet a célpont. Abban megállapodtak, hogy kell lennie fizikai testének is, mivel kinyitott egy ajtót. Dean egy fekete kutyára gyanakodott, a másik kettőnek nem volt jobb ötlete, így ebben maradtak. Samnek nem tetszett, hogy a testvérpár is bemegy az erdőbe, amivel Sophie is mélyen egyet értett, bár ezt nem hangoztatta. Valamiért sokszor érezte magát kívülállónak. Az idősebb Winchester próbálta megértetni öccsével, hogy a testvérük tűnt el, éppen ezért nem fognak otthon maradni. Mérges volt rá, amiért az ennyire kifordult magából, s ezt nem is palástolta, ő azonban ezt észre sem vette.
A reggelit csendben fogyasztották el, s az utat is egy hang nélkül tették meg. Ott már a Collins testvérek elkészülve álltak, egy vadász társaságában. Sophie és a férfi némán méregették egymást. Az idősebből sütött a lenézés az irányában, ez pedig nagy haragra gerjesztette a szőkét. Fejére húzta a kapucniját s morogva előre ment. Fél füllel a lezajló párbeszédre koncentrált, de mikor meghallotta, hogy Roy miként beszél róluk, nagy, mély levegőket kellett vennie, hogy lehiggadjon. Bátortalan lépések zaja ütötte meg a fülét, s a hang irányába fordította a fejét. A Ben nevű srác félénken nézte őt, s látszott rajta, hogy valamit nagyon mondani szeretne. Mikor végre elhatározta, hogy megszólal, odajött Sam.
- Mire gondolsz? – érdeklődött.
- Hogy érted?
- Tegnap este nem nagyon szóltál hozzá a témához, s eléggé csendes vagy – jegyezte meg lazának szánt hangon.
- Még nincs semmi ötletem, többet kell tudnom. Az erdőben biztos lesz valami nyom.
- És szerinted… apáról?
- Remélem, Sam – mosolygott, s kedvesen megsimította a srác arcát, majd elindult. – A szócséplés helyett jobban járnánk, ha elindulnánk. Így sosem találjuk meg a srácot. – Azzal elindult az erdőbe, a többiek pedig egyből utána eredtek.
A vadász morogva a sor elejére ment, büszkeségét sértette volna, ha egy kislány mutatja az utat. Mögötte haladt Dean, Haley, Sam, Ben, s végül a sort a szöszi zárta. Az idősebb Winchester kisebb vitába keveredett Royjal, de a végén elég rosszul jött ki belőle. Majd a barna hajú lány is kérdőre vonta, mire két társa megállt, de csak legyintett, hogy egyedül is el tudja intézni. Sophie a fiatalabb fivér mellett sétált csendben. Majd egy órás séta után megálltak, hogy azok, akik lemaradtak, felzárkózzanak.
- Mik a hely koordinátái? – érdeklődött Sam.
- 35; 111 – válaszolta Roy a műholdas adóvevője segítségével. Eközben Dean odament a pároshoz.
- Hallottátok? – kérdezte Sophie.
- Még tücskök sincsenek – mondta Sam.
Roy előrement, hogy szétnézzen, a többiek pedig ugyan úgy együtt haladtak tovább. A szöszi mellé Ben zárkózott fel, a lány számára túlzottan is közel, ez pedig eléggé frusztrálta. Morcosan figyelte a mellette haladó srácot, aki zavartan tekingetett ide-oda, de véletlenül sem nézett a kék szemekbe.
- Haley! Haley! – kiabált a vadász, mire mindenki futásnak eredt a hang irányába.
Rémes látvány fogadta őket: egy táborhely, melyben a sátrak szét voltak szaggatva, s néhány alvadt vérfolt borította. A húg egyből kiabálni kezdett bátyja után, de Sam igyekezett lecsitítani, míg két társa alaposan szétnézett. Meg is állapították a nyomok alapján, hogy nem egy fekete kutyával állnak szemben, s ezt a harmadik féllel is megosztották csendesen, majd Dean megpróbálta biztatni az elkeseredett lányt, amit egy segélykérő kiáltás szakított félbe. Mindenki elhajította a holmiját, s a három férfi lőfegyverét, Sophie tőreit fogva rohantak a hang irányába a fiatalabb testvérekkel együtt. A szöszi volt a leggyorsabb, de senkit sem talált, pedig biztosan tudta, hogy jó helyen állt. A többiek is értetlenkedve nézelődtek, mire a kék szemekben felismerés, majd ijedtség csillant.
- Vissza a sátrakhoz! Azonnal! – Azzal már száguldott is vissza. A táborhelyen a várt látvány fogadta: a holmijaik eltűntek. Rajta kívül mindenki értetlenkedve állt a dolog előtt, éppen ezért elhívta a társait, hogy hatszemközt beszélgethessenek. Miután biztos távolságba értek, megállt, s szembe fordult a srácokkal.
- Mutassátok John bácsi naplóját.
- Tessék – nyújtotta át Dean. Sophie egy ideig lapozgatott, majd a megfelelő oldalnál nyitva visszaadta.
- Ugyan már. A Wendigo csak Minnesotában él, legfeljebb észak Michiganbe, de ennyire nyugaton még soha, senki sem látott – mondta elnőzően mosolyogva a bátyó.
- Gondold végig – kezdte a lány –, karmok, képes emberi hangot utánozni, az emberfeletti gyorsaság… Ez egy Wendigo.
- Hát ez király. Akkor a lőfegyverrel és a tőrökkel semmire sem megyünk – morgott a rangidős
- Biztonságba kell vinnünk őket – mutatott Sam a többiek felé, s el is indult
- Sosem kellett volna hagynunk, hogy betegyék ide a lábukat – morogta a kék szemű, de elindult a srác után.
- Ezt már egyszer megbeszéltük, nem? – kérdezte Dean mérgesen, de válasz nem érkezett.
A fiatalabb fivér megpróbálta meggyőzni a civileket, hogy jobb, ha gyorsan elhagyják az erdőt, mire Roy mélységesen felháborodott, s kis híján egymásnak estek, de a két lány még időben szétválasztotta őket: Haley rászólt a férfire, Sophie pedig finom, de mégis határozott mozdulattal pár méterrel odébb tolta, s igyekezett megnyugtatni. A makacs nővér határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó elmenni Tommy nélkül, s ezért ne is fáradjanak a győzködéssel. Dean ezt belátta, s azt tanácsolta, hogy sátorozzanak le, hogy meg tudják védeni magukat, s jelentőség teljesen a szöszire nézett, mire az bólintott.
- Elmondanád, hogy mit csinálsz? – kérdezte Ben a lánytól.
- Úgy sem értenéd – jött a morgós válasz. Mióta megtudta, hogy mivel állnak szemben, sokkal jobban átkozta magát, amiért nem állt ki korábban Sam mellett: civileknek nincs itt keresni valója. Nem akarta, hogy még egy ember az ő hibája miatt halljon meg, pedig a Wendigo elleni harcban ez nehezen elkerülhető.
- Azért… próbáld meg – kérlelte.
- Anazasi jelek, megvédenek a gonosztól. A Wendigo nem tud áthatolni rajtuk. – Ennek hallatán Roy jót nevetett, mire egy gyilkos tekintet meredt rá a kék kapucni alól. – A hozzád hasonlók halnak meg legelőször – mondta vészjóslóan rideg hangon. – Én pedig élvezettel fogom végignézni – fejezte be egy gyilkos mosoly kíséretében. A férfi egy pillanatra megdermedt, de igyekezett állni a másik tekintetét.
- Elég – szólalt meg Dean öccse mellett ülve egy kövön. A lány lemondóan sóhajtott, majd odament társaihoz, de közben végig magán érezte a kis srác tekintetét.
- Sam, mi a baj? És ne mondd, hogy semmi, mert látom rajtad! – szidta le öccsét.
Sophie csendben hallgatta a kialakult párbeszédet, ismét kívülállónak érezte magát. Számára mindegy, hova mennek, hisz a testvérekkel marad, bármi is történjék, sorsa összefonódott az övéikkel. Mikor azonban a gonosz elpusztításáról volt szó, felcsillant a szeme. Eszébe jutott gyerekkori kívánsága, hogy édesanyja egy napon büszkén tekinthessen le rá. Felnézett a csillagos égre, s ajkai lágy mosolyra húzódtak. Talán még sem véletlen, hogy ő most itt van a fiúkkal, s hamarosan valószínűleg velük útnak indul, hogy folytassák a családi vállalkozásukat hárman, közös erővel.
- Emellett itt van nekünk egy újdonsült családtagunk – mosolyodott rá most először szívből Dean a lányra. – Ő sem maradhat ki.
- Köszönöm – nézett rá hálásan az érintett, majd Sam átkarolta a vállát, s magához húzta.
- Nem hittem volna, hogy a húgom a bátyámnál is okosabb lesz.
- Hé! – háborodott fel a legidősebb, mire mindhárman halkan felnevettek. A nagy örömködésnek egy segélykiáltás vetett véget. Mindenki felpattant a helyéről.
- Senki se mozduljon, csupán ki akar csalni innen – figyelmeztette a tudatlanokat Dean.
- Maradjunk a varázskörben? – kérdezte gúnyosan Roy.
A kiáltásokba egy szörny hangja vegyült, mintha az a valami levadászott volna egy férfit. A bozót között villámgyorsan elsuhant, mire a vadász kétszer is rálőtt.
- Eltaláltam! – kiáltott fel, majd a távolodó mozgás irányába szaladt.
- Maradjatok! – szólt társaira az idősebb Winchester, ő maga pedig bosszankodva a férfi után indult. Sophie egy égő faágat a testvérek kezébe adott, s intett Samnek, hogy menjenek a többiek után. Deant beérték, de nem akadtak Roy nyomába, így kénytelenek voltak visszamenni a táborhelyre. Nem mondták ki, de mindhárman sejtették, hogy végezte a férfi.
Senki sem tudott aludni, a Collins testvérek jól láthatóan féltek, a három vadász pedig éberen őrködött. Haley hangot is adott az aggodalmának, de Dean igyekezett megnyugtatni, s ezzel még inkább szimpatikusabbá vált a számára. Sophie tőreivel játszadozott, s közben a lény elpusztításának a lehetőségeit vette számban. Túl sok lehetőségük nem volt, s a kezében tartott fegyverrel sem ment volna semmire, ezért el is tette őket. Felsője zsebeibe tette kezét, s ott egy kis fémtárgyat tapintott ki. Elővette, s alaposan megvizsgálta: egy öngyújtó. Még Roger bácsitól kapta, hogy legyen valami, ami őrá emlékezteti, s talán még hasznára is lesz. Egy furcsa jel volt rajta, amit a férfi vésetett bele, de fogadott gyermeke még sosem látta.
Sam feltápászkodott, s újult erővel állt a többiek elé. Kijelentette, hogy ő nem akar ott ülni tovább, le akarja vadászni a lényt. Dean ezzel egyet értett, s örült, hogy öccse végre „visszatért”. A civilek nem értették, hogy mégis ezt ők hogyan képzelik, s igazán azt sem, hogy pontosan mivel is állnak szemben.
- Szerencsére van velünk egy járkáló enciklopédia – mutatott Sophira az idősebb Winchester.
- A Wendigo emberevő szellemet jelent. Valamikor ezek a lények emberek voltak – kezdett bele a mesébe a lány.
- Mégis… hogy válhat az ember ilyenné? – kérdezte Ben.
- Amikor hosszú, hideg tél van, s az emberek nem jutnak elég élelemhez, egymást kezdik felfalni, s ha hosszú időn keresztül elég emberhúshoz jut, akkor. Külsőleg is egyre inkább egy állathoz kezd hasonlítani. A legenda szerint, ha egy ember megeszik egy másikat, a tulajdonságai, mint például erő, vagy gyorsaság, átszállnak belé. Az életcélja pedig nem más, mint barangolni a területén, s állandó éhségét csillapítani, s ez alatt természetesen nem őzikékre, vagy mókusokra gondolok – fejezte be halványan mosolyogva.
A Collins testvérek úgy reagáltak, ahogy várta: rettegtek, s kezdték feladni a reményt, neki pedig pont ez volt a célja. Ki akarta vinni őket, hogy aztán akadály nélkül, s megfelelően felszerelkezve vadászhassák le a lényt hármasban. Dean azonban átlátott ezen, s finoman, de újra felélesztette bennük a hitüket, majd szúrósan a lányra nézett, aki elhúzta a száját, de feltartotta a kezeit, jelezve, hogy feladta.
Miután mindent tisztáztak, elindultak. Elől haladt Dean, mögötte Haley, majd Sam, Ben, s végül Sophie. A fatörzseken hagyott karomnyomok alapján könnyedén tudták követni a lény nyomát, de ez eléggé feltűnő volt Samnek, s éppen ezért meg is állt, hogy szóvá tegye. Azonban a Wendigo mintha pontosan erre várt volna, hallani lehetett, hogy a bozótosok között elsuhan valami, s állati hangokat is adott ki. Az egyik faágról vércseppek hullottak Haley kabátjára, aki hatalmasat sikított, mikor Roy teste zuhant le, de szerencséjére idejében arrébb ugrott. Dean megállapította, hogy a teremtmény eltörte a nyakát, s utána futásnak is eredtek. Ben viszont elesett, s Sam és Sophie hátra maradt, hogy segítsenek neki, de társaikat utána nem találták meg: a Wendigo elragadta őket.
A lány megnyugtatta a kis srácot, hogy a nővéréék még életben vannak, a vadászt csak azért ölte meg, mert felbőszítette. Úgyhogy jobb, ha minél gyorsabban utánuk indulnak. A hátrahagyott nyomok alapján könnyedén eltaláltak a lény búvóhelyére, egy elhagyatott bányára. A sötét miatt kissé nehezen tudtak tájékozódni, csupán Sam zseblámpájának köszönhetően tudtak előrehaladni. Nagy mázlijuknak köszönhetően, a lény nem vette észre őket, mikor elment élelmet keresni. Egyszer azonban, mikor faléceken kellett áthaladniuk, azok nem bírták a rájuk nehezedő nagy súlyt, s beszakadtak. De éppen ez volt a szerencséjük, ugyanis a Wendigo éléskamrájában zuhantak le, ahol hál’ Istennek mindenkit életben találtak. Először azt hitték, hogy Tommy meghalt, pedig csak elájult – bizonyára a nagy sokktól és kimerültségtől –, viszont mikor magához tért, a három testvér egymás nyakába borult.
Dean talált két rakétapisztolyt, s egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. Nem kellettek hozzájuk szavak, azok nélkül is megértették társai a fegyvert látva. Ő maga levált tőlük, s hangosan kiabálva indult útnak, hogy magára vonja a teremtmény figyelmét. A két fiatalabb, az idősebb testvérüket támogatva, Sam és Sophie vezetésével igyekeztek kijutni. A rém hangját hallva mindenki szívverése megduplázódott, s gyorsabban tempóra váltottak. Mikor viszont a fiatalabb Winchester túl közelről hallotta, előre küldte őket.
- Nem! Itt maradok veled, nem hagylak itt – csattant fel a szöszi.
- Valakinek ki kell vinnie őket, ráadásul nálad nincs fegyver. Én majd feltartom.
- De Sam…
- Induljatok már! – kiáltott rá, mire nagy nehezen elmentek.
Sophie igyekezett feladatára összpontosítani, de fél füllel végig a lény, s társa hangjára koncentrált. Mikor eldördült a lövés, szíve kihagyott egy dobbanást, s meg is torpant.
- Futás! Futás! – ordította rohanás közben Sam, s megpróbálta gyorsítani őket. A nagy sietségben és ijedtségben viszont eltévedtek, s zsákutcába futottak. A három testvér a falhoz lapult, a fiatalabb Winchester maga mögé terelte Sophiet is, s ő maga a testével próbálta védeni őket. A kék szemű lány agya vadul zakatolt valamiféle megoldás után, s ekkor kitapintotta a zsebében lévő öngyújtót. Lelke mélyén tudta, hogy ez édes kevés, mégis elővette, s előrenyújtott kézzel vadul kattogtatta, de szikrákon kívül másnak nyoma sem volt. Egyre elszántabban próbálta működésre bírni, s halálfélelme is kezdett eluralkodni rajta. Ekkor pedig valami egészen váratlan történt: hatalmas láng csapott fel a kis szerkentyűből, egyenesen a fenevad felé, ami jól meg is égette. Ezzel egy időben egy rakétapisztoly dördült el, s végzett a Wendigoval. Dean meglepetten nézte a szőke lányt.
- Szólhattál volna hamarabb is, hogy egy ilyen fegyvert tartasz magadnál, kislány.
- Én… – kezdte, de ajkára forrt a szó. Mindenki az ő kezében tartott gyújtót figyelte. – Így hova lett volna az izgalom? – kérdezte mosolyogva, de a két testvér átlátott rajta, csak nem tették szóvá.
Miután mindenki túltette magát a sokkon, a Winchesterek Tommyt támogatva, testvérei egymásba karolva mosolygósan, Sophie pedig mélyen elgondolkozva hátul, kissé lemaradva battyogott a hátságból kifelé vezető úton. Nem értette, hogy mégis mi a fene történhetett, hisz csupán egy átlagos gyújtót tartott a kezei között. Bármennyire is törte a fejét, nem talált semmiféle logikus magyarázatot. Már javában besötétedett, mire kiértek. Az autóval bementek a városba, s egyből hívták is a mentőket, s a rendőrség is kiment. Egy grizzly támadásnak állították be az egészet, s ezt mindenki el is hitte. Míg Sam és Ben a rendőrséggel beszélt, addig Dean és Haley meghitten társalogtak, aminek a mentősnő vetett véget. Búcsúzás és köszönet gyanánt egy csókot kapott a „hős” a lánytól, s egy jókívánságot. Eközben Sophie is odasomfordált, hogy elbúcsúzzon, aminek valaki nagyon örült.
- Köszönöm, hogy megmentettél – motyogta alig hallhatóan a kis srác.
- Csak a munkámat végeztem – legyintett lazán a szöszi, mire az idősebb Winchester finoman megbökte. – Vigyázz magadra – tette hozzá végül lágyabban, mosolyogva.
- Te is – nézett fel rá fülig vörösen.
- Igyekszem – kacsintott játékosan, majd egy homlok puszival búcsúzott. – Minden jót.
- Szia – integetett zavartan, s ha nővére nem segít neki, képes lett volna felbukni a saját lábában. A mentőautóba is csak segítséggel tudott beülni.
A három vadász az autónak támaszkodva nézték a távolodó járművet.
- Egész aranyos srác – jegyezte meg pimaszul vigyorogva a rangidős.
- Fogd be! – csattant fel a szöszi. Egy hosszabb hallgatás következett be, senki sem tudta, hogy mit mondhatna. – Meg fogjuk találni az apátokat srácok, higgyétek el.
- Tudom – sóhajtott fel Sam, s Dean is egyet értően bólogatott. – Addig viszont én vezetek – vigyorgott vidáman a kisebb testvér. Bátyja egy ideig nézegette a kulcsokat, mérlegelt, osztott szorzott magában, végül nagy kegyesen odaadta, s beszálltak mindannyian a járműbe.
- Ha elfáradtál, cserélünk, Sam? – érdeklődött lelkesen a szöszi.
- Meg ne próbáld! – fenyegette öccsét az anyósülésen ülő.
- Most nem te vezetsz! A sofőr azzal cserél, akivel akar! Ugye, Sam? – kérdezte számon kérően.
- Hát… – kezdte volna, de belé fojtották a szót.
- De ez az én kocsim!
- És én mégis miért nem vezethetem?
- Csak – hangzott a tömör válasz.
- Akkora egy majom vagy!
- Te meg egy hisztis liba!
Sam mosolyogva hallgatta a veszekedést, s hangosabbra vette a rádiót, majd elindult. Egyikőjük sem tudta, hogy pontosan meddig tart az út, vagy hogy hová tartanak jelenleg, csupán a cél lebegett a szemük előtt: megkeresni Johnt, s addig minél több gonosz teremtménnyel végezni.