II. A vacsora

Ajánlott dal: Taylor Swift: You Belong With Me

"A keresés ugyanolyan érdekes lehet, mint maga a találkozás. Feltéve, hogy legyőzzük a félelmet."

Nyitás után tíz perccel meg is érkezett az első vendégük. Mindketten meglepődtek, ugyanis még ezelőtt sosem látták az illetőt, pedig mindenkit ismernek a városban, a törzsvendégeket pedig különösen. Az illetőnek fekete, középen szőkére melírozott haja volt, mely az ég felé meredt a sok zselétől. Sötétbarna szemei játékosan csillogtak. Fehér inget, világoskék farmert, fehér edzőcipőt viselt, kezében pedig egy motoros dzsekit tartott. Céltudatosan ment a pulthoz, s könnyedén ledobta magát az egyik székre, mintha már évek óda oda járna.
- Jó reggelt hölgyeim – köszönt egy széles mosoly kíséretében, mellyel igyekezett levenni a két lányt a lábáról. Katy enyhén elpirult, Sophie azonban nem túl kedves pillantásokkal illette. Nem kedvelte az ilyen oltári helyes pasikat, akik annyira menőnek hiszik magukat, hogy elég, ha rámosolyognak egy lányra, az máris eldobja a bugyiját. Ránézett barátnőjére, az azonban nem úgy tűnt, mint aki meg tudna szólalni, így kénytelen volt átvenni az irányítást.
- Jó reggelt. Miben segíthetek? – kérdezte hűvösen. A srác eléggé meglepődöttnek tűnt, bizonyára nem volt hozzászokva ehhez a stílushoz.
- Egy kólát, légy szíves. – Újra felvillantotta a 100 Wattos vigyorát, de ezzel a szösziből inkább csupán még több ellenszenvet váltott ki. Sophie elment a hűtőhöz, s kivette az italt. Egy gyors mozdulattal levette a tetejét, majd elővett egy poharat, s mindkettőt letette az idegen elé. Mikor az látta, hogy semmi esélye nála, a fekete hajúhoz fordult, s vele kezdett el szemezni, majd könnyed csevejbe kezdtek.

Sophie egy ideig próbált nem odafigyelni rájuk, ami elég jól sikerült, hisz hamarosan jött pár vendég, akiket jól ismert, s velük kezdett beszélgetni. Azonban mikor a pultnál állt, egy mondat mégis megütötte a fülét.
- Már lassan harmadik éve járok a Burnmington-i főiskolára. Remélhetőleg sikerül a jogi kar. Apám eléggé dühös lenne, ha megbuknék.
- Te a Burnmington-i fősulira jársz? – kérdezte meghökkenten.
A srác meglepődve fordult a lány felé, s gúnyosan elmosolyodott.
- Nocsak, morcos kisasszony képes kedvesen is beszélni velem. Ezt remélem, vehetem megtiszteltetésnek.
Sophie halványan elpirult, hisz jogos volt, amit a fiú mondott. Eddig teljesen hidegen hagyta, s meg kell hagyni, eléggé bunkón viselkedett vele. Na de a sértést akkor sem hagyhatta szó nélkül.
- Veheted is. A kedvességet ki kell érdemelni – mosolygott fölényesen.
- Oh, és én mivel érdemeltem ki? – játszotta a meglepettet a srác.
- Felkeltetted az érdeklődésemet.
- Jaj, kérlek, mondd el, hogy mivel! Nem látod, hogy majd elemészt a kíváncsiság? – Meg kell hagyni, a srác eléggé jól játszotta a szenvedőt. A szöszi kezdett felengedni, s alig bírta visszafogni magát, hogy nehogy mosolyogjon. Helyette inkább továbbra is a nemtörődöm álarcát tartotta magán.
- Abba a főiskolába jársz, ahova én is fogok szeptembertől – közölte könnyedén.
- Nocsak-nocsak! Egy csini friss hús! – nevette el magát. – Na és melyik karra jelentkeztél?
- Nem csak a kedvességet, de a bizalmat is ki kell érdemelni – hajolt közel a fiúhoz, s mélyen a szemébe nézett. Kedvére volt a játék.
- Akkor nincs más hátra, mintsem, hogy munka után érted jövök, s egy kellemes vacsora mellett a bizalmadba férkőzöm, hogy aztán életed legkínosabb percei ott várjanak a főiskola hírtábláján.
- Mégis miből gondolod, hogy bele megyek? – érdeklődött a lány.
- Abból, szépségem, hogy nincs más választásod – kacsintott a srác, majd a kóla árát a pultra tette, felkapta dzsekijét, s távozni készült. Csak az ajtóból fordult vissza. – Akkor 9-re itt vagyok, Jégkirálynő! – szólt hátra. Végül a bolt előtt parkoló motorjára pattant fel, bukósisakját felvette, s elhajtott.

Mindkét lány döbbenten állt a pultnál. Végül Katy tért előbb magához.
- Kislány, most fogtad ki álmaid pasiját! El ne szalaszd nekem! – bíztatta a még mindig sokkos állapotban lévő barátnőjét.
- Én… Én… - hápogta, majd elég bosszús lett, mikor magához tért. – Én megölöm – sziszegte a fogait csikorgatva. – Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi egy elég egy kedves mosoly, egy kacsintás és én máris a karjaiba hullok?! Na neeem! Felejtsen el! Katy – fordult barátnőjéhez - ugye be tudsz zárni egyedül?
- Mert?
- Nem lenne nagy baj, ha egy órával korábban lelépnék? Nem igazán akarok összefutni ezzel az ócska Rómeó utánzattal – mondta fintorogva.
- Te teljesen meg vagy húzatva? – képedt el a fekete hajú. – Ez a pasi tökéletes! Igaz, eléggé egoista, na de Istenem! Emberek vagyunk, senki sem tökéletes! Ráadásul ott tanul, ahol te is fogsz! Ennél jobb beilleszkedési pont nem is kell!
- Katy, légy szíves! – nézett könyörgő szemekkel Sophie.
- Na jó – morogta dühösen a lány. – De akkor szabadpréda? – kérdezte csillogó tekintettel.
- Az hát! – mosolygott a szöszi.
- De tudod, hogy ezért sokkal jössz.
- Persze-persze! Most engedtem át a környék legdögösebb pasiját neked, erre még én vagyok az adósod? – kérdezte felháborodást színlelve Sophie.
- Áhá! Most vallottad be, hogy szerinted is egy Adonisz!
- Mi? Dehogy! Isten ments, én… - tiltakozott hevesen gesztikulálva, majd mikor látta, hogy barátnője hangos nevetésben tört ki, ő sem bírta tovább, csatlakozott hozzá.

 Három órakor már majdnem teljesen tele volt a kávézó 16-19 év közötti fiatalokkal. Sophie és Katy eléggé el volt foglalva, hisz nem elég, hogy tele voltak megrendelésekkel, a vendégek többsége elvárta tőlük, hogy néhány szót váltsanak velük, hisz jól ismerik egymást. Sophie épp két Hot Dog-ot, egy salátát és egy hamburgert vitt ki egy asztalhoz, ahol volt osztálytársai ültek, két fiú és két lány. Valami nagyon izgalmasról és titkosról beszélgethettek, mivel mikor odaért, egyből elhallgattak.
- Jaj, Sophie, el se tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok, hogy beugrottál ma helyettem – mosolygott rá egy szőke hajú lány, aki, hogy vigyázzon alakjára, salátát evett.
- Nincs mit, Vicky – viszonozta a kedves gesztus a pultos lány.
- Hé Sophie – kezdte óvatosan a barna hajú lány – nem tudsz semmit a tegnapi gyilkosságról?
- Becky! – pirított rá a mellette ülő fiú, aki a lány derekát átkarolva ült. – Már mondtam, hogy hagyd ezt abba!
- Miféle gyilkosságról? – érdeklődött kíváncsian Sophie.
- Nem is hallottál még róla? – kérdezte lekezelő hangon a fekete hajú srác.
- Nem, Jason, még nem.
- Tegnap este – kezdte izgatott hangon Becky – Carolinet valaki megölte. Apámék szerint valami állat lehetett, mivel szét volt harapva a nyaka. De – s itt jön a legfurcsább dolog – egy csepp vér, annyi sem volt a testében! – csapott az asztalra. – Szerintem valamiféle vérszívó lehetett.
- Mi? Csak nem egy vámpír? – nevetett fel gúnyosan Jason. Ezzel egy időben Sophie pedig teljesen lesápadt.
- Vagy lehet, hogy az a tegnapi banda tette – gondolkodott hangosan Vicky.
- Miféle banda? – érdeklődött a vadászlány.
- Tegnap este voltak itt, három fiú és egy lány – válaszolta Vicky.

Sophie mély hallgatásba burkolózott. Ha tényleg vámpírok jártak itt, akkor valószínűleg tényleg az a banda volt. Bár eléggé vakmerő húzás, hogy a tetemet szem előtt hagyják. Bizonyára biztonságban érzik magukat, s nem gondoltak arra, hogy van egy vadász a környéken. Ez pedig nagy hiba.
- Hé, Sophie! – kiáltott rá Katy. – Nincs szünet! Gyere és dolgozz! Egyedül nem bírom!
- Bocs, Katherine! Máris megyek! – Azzal felpattant a helyéről, s visszament dolgozni, bár koránt sem tudott a munkára figyelni. Gondolatai újra és újra a banda és a vámpírok körül forogtak.

Nyolc előtt egy kicsivel Katy megunta Sophie bénázását. Már vendégük sem volt túl sok, így nyugodtan kiakadhatott.
- Nézd, Sophie. Legjobb barátnők vagyunk, már vagy három éve, s már két éve együtt dolgozunk nyaranta, de még egyszer sem fordult elő, hogy ennyire szétesett lennél – nézett barátnőjére szúrósan. – Ötletem sincs, hogy miért vagy ilyen, de most tényleg jobb lenne, ha hazamennél. Ezt pedig nem csak Lucas miatt mondom.
- Lucas? – értetlenkedett a szöszi.
- Lucas. Tudod, a reggeli srác, aki randira hívott – válaszolt szem forgatva Katy.
- Oh, igen. Tényleg, már nyolc óra, hogy eltelt az idő – nevetgélt kínosan Sophie. Majd megköszörülte a torkát, hogy komolyabbra fordítsa a szót. – Kösz, Becky. Nagyon hálás vagyok. – Átölelte barátnőjét, egy puszit nyomott annak arcára, majd elszaladt átöltözni. Minél korábban haza akart érni, hogy levadászhassa a vérszívó dögöket.

Átöltözve, kedvenc parfümjével befújva lépett ki a kávézó ajtaján, azonban egy széles mellkas az útját állta. Bosszankodva nézett fel az idegenre, ám mikor megismerte, lesápadt a meglepettségtől. Ő volt az utolsó, akivel szívesen összefutott volna.
- Nocsak! Hova-hova Jégkirálynő? Csak nem előlem menekülsz? – kérdezte vigyorogva.
- Nézd, Lucas – kezdte türelmes hangon – sajnálom, de nekem ez most nem megy. Tegyük át máskorra, rendben?
- Miért? – érdeklődött a srác.
- Mert… Mert fontos dolgom van.
- Ugyan már, mi lehet fontosabb, mintsem hogy a jövendő iskolád diákjával tölts egy kellemes estét?
- Na jó, figyelj – Sophie egyre inkább kezdett bedühödni – nekem erre nincs időm. Állj félre.
- Nem.
- Légy szíves, állj félre.
- Nem.
- Ne dühíts fel – sziszegte mérgesen.
- Pedig mérgesen még szebb vagy – vigyorgott, majd játékosan a lányra kacsintott, aki egy pillanatra ledöbbent. Lucas kihasználta a pillanatot, s könnyedén felkapva Sophiet, elindult motorja felé.
- Tegyél le! – kiáltott rá mérgesen.
- Kívánságod számomra parancs! – Azzal leültette a motorjára.
- Mégis mit képzelsz? – kérdezte felháborodva.
- Ezt tedd fel – adott a lány kezébe egy bukósisakot – különben még megbüntetnek – mondta, s közben angyalian mosolygott. Sophie szóhoz sem jutott a döbbenettől, teljesen ledermedt. Csak akkor tért magához, mikor a fiú eléült, s hátraszólt, hogy kapaszkodjon. Utolsó pillanatban karolta át a srác hátát, bár az elején eléggé tartózkodott ettől.

Egy tíz perc múlva viszont már élvezte a száguldást, noha fázott egy kissé. Szorosan hozzábújt Lucashoz, bár remegése nem szűnt meg. Már elhagyták a várost is, s egy fás részhez értek. A táj teljesen elmosódott a száguldás közbe, csupán egy sötét masszát látott, miközben azt kémlelte. Ötlete sem volt, hogy hova akarja vinni a srác. Az nem szólalt meg, ő pedig túlontúl sértettnek érezte magát, elvégre Lucas egyszerűen elrabolta. ELRABOLTA. Legszívesebben jól beleverte volna a fejét egy kemény falba. Ki hallott már arról, hogy egy vadászt, ismétlem, vadászt elraboljon egy teljesen átlagos srác? Igaz, az egója a normál szint felett van, de ettől még… Sophie ezer és egy átkot szórt a fiúra, pedig tisztában volt vele, hogy a dolog rajta is múlott. Lényének egy része cseppet sem ellenkezett a randi ellen, elvégre többek között ez is együtt járt a normális élettel.
Csupán az ártatlan emberek életét féltette. El is határozta magában, hogy mihelyst megállnak, beszél a sofőrrel, s tisztázza vele a helyzetet. De be kellett látnia magában, hogy hiába tiltakozik minden porcikája ellene, valahogy mégis megkedvelte a fiút.

Jó érzés volt száguldozni vele, de tudta, hogy ez nem a valóság. Az nem ennyire felemelő, csodálatos. A valóság kegyetlen, s sokszor onnan kapja az ember a legnagyobb pofonokat, ahonnan nem is sejtené. Rajta kívül kevesen vannak tisztában a dolog igazi jelentésével. Ő a saját bőrén tapasztalta ezt meg, nem is egyszer. Kiskorában sok mindenre felkészítették, arra is, mit tegyen, ha netán magára marad. Hova menjen, mihez kezdjen. Ő azonban minden tanítással szembe szállt, s saját feje után ment. Ellenszegült annak a rengeteg szabálynak, melyek egykor az életben maradását célozták elősegíteni. Igyekezett hátrahagyni mindent, hogy újra kezdhesse.

Nem is sejtette, hogy ez sosem fog sikerülni neki. Az élete már előre meg van írva, s azok a döntések, melyekről azt hiszi, hogy ő maga hozza meg, már előre elrendeltettek. Fogalma sem volt, hogy az, hogy itt ül egy fekete Kawasakin, nem a véletlen műve. Ennek így kellett lennie. Hisz azt a lavinát, melyet négy évvel ezelőtt elindított, már nem tudta megállítani. Noha, neki fogalma sem volt róla, hogy döntései milyen következményekkel jártak/járnak. Bár ha tudta volna sem biztos, hogy képes lett volna nemet mondani. Hisz a gonosz, aki rá pályázik, olyan erővel rendelkezik, melyről legvadabb rémálmában sem képzelhette volna el. S az a lánc, mellyel magához kötötte, már elpusztíthatatlan. Mindeközben az átok, mely fogantatása óta elkísérte, egyre jobban kezdett beteljesedni.

Összesen kb. egy órát utaztak, míg elértek az útnak egy olyan pontjához, ahol lekanyarodtak egy földes részre. Innentől már lassabban haladtak tovább. Sophieban elméje egyre inkább különféle képzeteket gyártott, hogy mit akarhat egy ilyen helyen a srác vele. Hát, egyik „sztorinak” sem lett semmi jó vége.
Hamarosan a motor végleg leállt, s Lucas leparkolt. Mindketten levették bukósisakjukat. A szöszi nagy nehezen sikeresen lekászálódott a járműről, s villámló tekintette nézett a sofőrre. Az nem úgy tűnt, mintha zavarná a dolog, épp ellenkezőleg. Élvezte. Mosolyogva belekarolt a lányba, s elkezdte vezetni, be a sűrűben.
- Lucas, miért nem érted meg, hogy nekem most máshol kéne lennem? – fakadt ki Sophie.
- Nézd – állt meg hirtelen a fiú, s komoly tekintettel a lányra nézett. – Adj 10 percet. Csupán ennyit kérek. Ha 10 perc elteltével is el akarsz menni, nem bánom, hazaviszek. Csak ennyit adj nekem. – A szemeiben lévő csillogástól elállt a lány lélegzete. Nagyot nyelve bólintott, mire Lucas boldogan vezette tovább. Ő magában elnyomott egy bosszús sóhajt. Volt egy rossz előérzete, hogy ő bizony ma nem igen fog vámpírokra vadászni. Ennek ellenére nem tudta, hogy miért ilyen biztos a srác a dolgában, ami egy kissé megrémítette. Elképzelése sem volt, hogy mivel próbálja meg maradásra csábítani majd.

Még öt percig gyalogoltak, mikor egy folyóhoz értek, ami előtt volt egy kis faasztal, két paddal. Az asztal pedig két főre meg volt terítve. Sophie szeme tágra nyílt a döbbenettől. Nem nézte volna ki a srácból, hogy az képes ilyen akciókra. Odakísérte az egyik padhoz, majd leült vele szemközt. A kosárból, amely ott volt már korábban is az asztalon, kipakolt egy csomó ételt, egy üveg port, két poharat, majd meggyújtotta a gyertyákat. Sophie csak ámult és bámult. A tűz látványa azonban kisé megijesztette. Az óta a nap óta irtózott a tűztől, de elhatározta, ha Lucas ilyen figyelmes volt vele, nem teszi tönkre. Mikor a srác már mindent elrendezett, boldog mosollyal az arcán fordult a lány felé.
- Válassz, amit szeretnél – mutatott körbe az asztalon. Sophie egy ideig tűnődött, majd egy szelet rántott húst, rizst, párolt zöldséget és salátát halmozott fel a tányérjára. Megvárta, míg a fiú is kiszedi a maga adagját, s egyszerre láttak hozzá, egy: Jó étvágyat! kíséretében.

Egy ideig csak az evőeszközök hangját lehetett hallani. Nem szóltak egymáshoz, az ételnek szentelték a figyelmüket. Azonban titkon néha egymásra lestek, bár egyszer sem tudták elkapni a másik pillantását. Már majdnem elfogyasztották az ennivalót, mikor Sophie megunta ezt a gyermekded játékot.
- Minden lányt elrabolsz, ha randira hívod? – törte meg a csendet.
- Általában nincs szükségem rá. De a te esetedben kénytelen voltam ilyen eszközökhöz folyamodni – válaszolta mosolyogva.
- Tehát te eddig a könnyűvérű nőcskékhez voltál hozzászokva – vonta le a következtetést a szöszi.
- Mondhatjuk így is, bár ez eléggé rossz fényben tüntetne fel. Fogalmazzunk úgy, hogy mindegyik az eszére hallgatott, s nem kezdett el ostoba kifogásokat gyártani az ellen, ami nincs is igazán az ellenükre.
- Szerinted én csak simán le akartalak rázni? – kerekedtek el a kék szemek.
- Igen. Valósággal menekültél előlem.
- Ez nem igaz! – csattant fel.
- A kávézóban is igyekeztél teljesen hidegen hagyni, hogy még véletlenül se ismerkedhess meg velem. Féltél, hogy a végén megkedvelnél.
- Tudod, a hozzád hasonló egoisták miatt érzem úgy ilyenkor, hogy jobb lett volna, ha ma fel sem kelek – sziszegte dühösen.
- Az igazság fájdalmas, szépségem. De nem értem, hogy egy hozzád hasonló lány miért menekül az érzések elől? Várj! Kitalálom! Egy korábbi barátod úgy összetörte a szíved, hogy félsz a csalódásoktól – mondta drámai hangon, s közben a szemét törölgette.
- Na ebből elég! – pattant fel az asztaltól. – Letelt a tíz perc, vigyél haza.
- Már megint menekülsz – morogta Lucas.
- Én nem menekülök, én csak… Áh, ezt te úgy se értenéd – ült vissza korábbi helyére, s nagyot sóhajtott. – Nem egy srácban csalódtam, hanem magában az életben. 14 évesen árva lettem. Az óta menekülök a múltam elől, de valahogy mindig megtalál. Elég egy hang, egy illat, egy érzés, s máris nosztalgiázni kezdek.
- És az miért baj? – érdeklődött a srác.
- Mert a múltam tele van fájdalommal, keserűséggel. Boldogságból igen kevés jutott.
- Most már értelek – mosolyodott el halványan a fiú. Sophie érdeklődve felé kapta a tekintetét. – Félsz attól, hogy a boldogság számodra csupán egy álomkép, s ha felébredsz, a fájdalom még nagyobb lesz.
- Nem, ezt te nem értheted meg…
- Hé-hé! Kislány! Én azt mondtam, hogy értelek, nem azt, hogy megértelek. Hát ennyire figyelsz te rám? – kérdezte szomorúan, s közben a kezeibe temette arcát, majd sírást imitált. Sophie ajkai mosolyra húzódtak, majd felkelt s odament a sráchoz. Leült mellé, s kezét a hátára tette.
- Na, ne sírj! Elfelejtetted már, hogy milyen szerencsés vagy, hogy egyáltalán szóba állok veled? – kérdezte játékosan.
Lucas hirtelen felkapta a lányt, és az ölébe ültette.
- Igaz is. Ma én vagyok a szerencse fia – suttogta halkan, s lassan a lány ajkai felé közeledett. Sophie már érezte a fiú leheletét az arcán. Azonban mielőtt az megcsókolhatta volna, az ujját Lucas ajkára tette.
- Ne kísértsd a szerencsédet – suttogta úgy, ahogy korábban a fiú. Az elnevette magát, majd homlokon csókolta a szöszit.
- Te tényleg nem vagy semmi – mondta még mindig kacagva.
- Hát nem is! – háborgott, majd ő is csatlakozott a fiúhoz.

Egy fél óra múlva már a stégen ülve borozgattak, meséltek egymásnak, s nézték a csillagokat. Nagyon jól szórakoztak, s nem is figyeltek az idő múlására. Sophie szorosan hozzábújt Lucas mellkasához, s hallgatta a fiú egyik gyerekkori történetét.
- Aztán apám közölte, ha még egyszer ilyet teszek, életem végéig szobafogságban leszek – fejezte be nevetve. Azonban a lány nem csatlakozott hozzá, egyenletesen szuszogott.
- Sophie? – szólította meg a fiú.
- Hm? – jött a halk válasz.
- Elaludtál? – kérdezte Lucas ledöbbenve. Karórájára nézett, s meglepetten vette tudomásul, hogy már bizony eléggé későre jár. – Gyere, kelj fel, hazaviszek – mondta, s felvette a lányt a karjaiba.

A fű már kissé nyirkos volt, s a levegő is eléggé csípős. Ennek ellenére lassú léptekkel haladt járműve felé. Mikor odaért letette a lányt, aki közben felébredt, s bocsánatkérő szemekkel nézett fel a fiúra. Mikor az a tudatára adta, hogy nincs semmi baj, megérti, hogy fáradt, elindultak. A visszafele út már jóval unalmasabbnak és hosszabbnak tűnt. Sophie már minden gátlás és félelem nélkül karolta át a srác derekát, aki ezen bukósisakja rejteke alatt elmosolyodott.

Rövid magyarázkodás után leparkoltak Sophie háza előtt. Lucas úri emberhez méltóan egészen az ajtóig kísérte a lányt. Ott megálltak egymással szemben, s hosszú ideig elmerültek a másik szemében. Nem tudtak mit mondani, tekintetükkel próbálták a másik tudtára adni, hogy milyen jó volt a ma este.
- Azt hiszem, ideje mennem. Még a cuccokért is vissza kell mennem – szólalt meg Lucas, s közben a tarkóját vakargatta zavarában.
- Rendben – mondta egy torokköszörülés közepette Sophie. Egy kicsit idegen volt számára ez az egész, bár ahogy elnézte az előtte állót, annak sem lehetett hétköznapi az ilyen. A szöszi egy kicsit kezdett ideges lenni. Nagyon hálás volt a fiúnak, hisz hála neki, úgy érzi, most már tovább tud lépni, végérvényesen. S ezt meg akarta hálálni neki, úgy, hogy az valóban átérezze, mennyire fontos is volt ez neki.

- Akkor, jó éjt Soph… - A srác nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Sophie egy csókkal beléfojtotta. Eléggé meglepődött, de hamar észhez tért, s viszonozta a gesztus. Átkarolta a lány derekát, az pedig az ő nyakát. Az ajtófélfának nyomta a szöszi hátát, s szenvedélyes csókuknak a levegőhiány vetett végett. Zihálva vették a levegőt mindketten, s mosolyra húzódtak ajkaik.
- Jó éjt neked is, Lucas – köszönt el Sophie, majd megfordult, hogy kinyithassa a bejárati ajtót. Azonban ennyivel nem úszta meg. A srác maga felé fordította, s egy hosszabb csókkal búcsúzott. Végül odahajolt a lány füléhez.
- Légy azzá, akinek születtél. Ne érdekeljen senki és semmi. Fogadd el azt, ami vagy – suttogta.
Sophie szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Lucas tudja, hogy… Nem, az kizárt. De akkor miért? Értetlen tekintetét látva a fiú elmosolyodott. Egy szőke tincset a lány füle mögé tűrt, s közben ezt mondta:
- A múltad elől nem menekülhetsz el. Hozzád tartozik. Fogadd el, s hidd el, boldog leszel.

- Rendben – szólalt meg hosszas hallgatás után Sophie.
- Megígéred? – kérdezte Lucas felvont szemöldökkel.
- Megígérem – bólintott komolyan.
- Holnap látlak? – érdeklődött a fiú.
- Ha szeretnél… - nyújtotta el az utolsó szót. – Holnap szabad napos vagyok, ráérek végig.
- Nagyszerű. Akkor holnap együtt ebédelünk? – kíváncsiskodott.
- Benne vagyok.
- Akkor legkésőbb 11-re érted jövök.
- Várni foglak – suttogta egész közel hajolva a srác ajkaihoz, de nem csókolta meg. Egy ideig még így álltak, egymás ajkait nézve, végül Lucas adta meg magát korábban, s csókolta meg a lányt.
- Akkor, viszlát holnap – búcsúzott el a srác.
- Szia – köszönt el Sophie.

Nem várta meg, míg elhajt újdonsült barátja, inkább bement a házba. Túl nyálasnak érezte volna, ha végignézi, amint elmegy. Gondolatai egy pillanatra elszaladtak, s egy csöpögős film jelenete ugrott be neki, ahol a női főszereplő egy fehér zsebkendővel, könnyek között integetett távozó barátjának. A gyomra egy pillanatra felfordult attól, hogy beleképzelte magát abba a helyzetbe. Ez nem az ő stílusa.
Boldogan dudorászva sétált fel az emeletre, a szobájába. Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyire szerencsés. Levetette ruháit, fehérneműjében ment be a fürdőbe, hogy egy forró zuhany után belevethesse magát a puha ágyba, s nyugodtan végiggondolhassa a mai napot.

Lucas elment motorjáig, de még nem hajtott el. Úgy tűnt, mintha várna valakire. Mikor az emeleten kigyulladt Sophie szobájának a lámpája, egyből odakapta tekintetét. Megbabonázva nézte végig, míg az megszabadul a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Hirtelen hideg fuvallat söpört végig a tájon, de nem ő figyelt oda rá. Pedig jobban tette volna…

- Ne feszítsd túl a húrt! – hallatszott egy bosszús hang az ajtóból. Meglepetten kapta oda a tekintetét, s ekkor meglátta Rogert. Egy pillanatra felszisszent, majd megadóan lehajtotta a fejét.
- Elnézést, apám. De tudod, – emelte fel a fejét, s szemei feketére váltak – még sosem volt ilyen gyönyörű prédám.
- Meghiszem azt, de tartsd magad a tervhez. Elég egy apró hiba, s 19 évnyi munkám fog kárba veszni – mondta az ajtóban álló, s sárga íriszei szigort tükröztek.
- Úgy lesz. Ha ilyen könnyen fog sikerülni minden, hamarosan a körünkben köszönthetjük.